2. fejezet - Bedőlés a hazugoknak

Sziasztok! Remélem tetszeni fog az új fejezet, remélem érthető is lesz. x) Köszönöm Alice-nek, hogy segített, hogy átolvasta!! :D Az én saját bejárású Tündérem ;). Jó olvasást! Kizzy

2. fejezet

Bedőlés a hazugoknak

Finn szemszöge:

Eszméletlenül dühös voltam. A kocsi sem akart rendesen menni, félúton lerobbantam. Bár nem érzem teljesen szerencsétlennek a helyzetet, egészen addig is attól tartottam, hogy valakinek, valaminek neki fogok hajtani. Nem tudtam megérteni, hogy miért kellett ezt tenniük. De komolyan, minek? Így bízhatok bennük. Ez olyan, mint… most Kurt meg én. Neki is megígértem, erre föl elcseszem.

- Francba! – kiáltottam fel már másodszor.

Kiszálltam. Megnéztem, hogy miért nem indul be a járgány, de semmi kivetnivalót nem találtam, így visszaültem, reménykedve, hogy most újra beindul. Elforgattam a kulcsot, és… cserbenhagyott. Ütöttem egyet a kormányon. Nem akart összejönni semmi, és ez kezdett kikészíteni. Újra elforgattam a slusszkulcsot, aminek az lett a vége, hogy nagyon hangosan, és látványos tönkre ment a motor. Nem akartam hinni a szemeimnek. Elkezdett az orrom előtt fehér füst ként gomolyogni az autóm lelke. Úgy éreztem, hogy valami elszakadt bennem…

Kiszálltam, majd elkezdtem rugdosni azt a tragacsot. Tele voltam méreggel, és bár már fájt a lábam, nem hagytam abba. Körbejártam, ahol tudtam rúgtam. Kevés választott el attól, hogy az ablakait ki ne törjem. Egy arra járó megpróbált segíteni, leállítani, de mindhiába. Csak ordítoztam vele, hogy hagyjon, ez az én dolgom. Végül megsértődötten elment. Nem tudtam mi történt velem, de mikor már egy kissé kitisztult az agyam, rémülve néztem végig a kocsin. A festék lepattogzott, a szélvédő megrepedt, és sikerült valahogy elintéznem, hogy a hátsó ajtó ne nyíljon ki. Beletúrtam a hajamba, majd kérdésekkel telve leültem az út szélére. Kezeimbe temettem az arcomat, de nem tehettem sokáig, mert a telefon megcsörrent a zsebemben. Meg se nézve, hogy ki az, kinyomtam. Senki nem érdekelt, de nem adta fel. Újra hívott. Egy nagy sóhajtás közben felvettem.

- Ki az? – kérdeztem bele minden lelkesedés nélkül.

- Hol vagy? – Hagyta felelet nélkül a válaszomat, de így is tudtam, hogy Kurt az.

- Valahol.

- Bővebben? Figyelj, szeretném ha átbeszélnénk. – Hangján hallatszott, hogy bántja a dolog.

- Az jó… de, most nem tudok menni. Közbejött ez az. – Újra a füstölgő, szétvert csotrogányra néztem. Majdnem felröhögtem, olyan szarul voltam.

- Ó, értem… akkor, majd később. –Zárta le a témát, majd letette.

- Halleluja – suttogtam ironikusan magam elé.

Nem tudtam mit kezdeni az autóval, így felhívtam egy vontató céget.

Tíz perccel később kaptam meg a választ, hogy nem tudnak senkit sem kiküldeni, majd csak olyan éjfél körül. Amikor azt kérdeztem, hogy mi van azokkal, akik visszaérnek egy-egy út után, mi van velük. Szuper választ adott a nő…

- Mit csinálnának? Pihennek, nem rabok ők, hogy folyamatosan dolgozzanak! – Azzal dühösen lecsapta a telefont. Most őszintén. Mire kapják ezek a pénzt? Léhaságra, vagy mi?

Nem gondolkoztam túl sokáig rajta, végül maradtam annál, ha már úgyis Puckékhoz megyek, megkérem őt, hogy vontasson magukhoz. Eléggé furcsa lesz utána komolyan elbeszélgetni a dolgokról, de majd megpróbálok kevésbé szerencsétlennek kinézni.

- Szia Puck, itt Finn! – Megpróbáltam kis életet vinni a beszédembe.

- Hello haver, miért hívtál? - kérdezte jó kedvűen.

- Zavarok?

- Nem, dehogyis, csak meglepett. Azt hittem, most ápolgatod a párod kicsi sérült lelkét! – Alighogy befejezte hátulról már hallatszott a gúnyos röhögés. Szíven ütött. Nem tudtam mit mondhatnék, velük röhögni pedig ciki lett volna. – Szóval, minek hívtál? – mentett ki a zavart csöndem után.

- Tudod, éppen hozzád indultam, hogy megbeszéljünk valamit, csak az a gond, hogy ennek az lett a vége, hogy teljesen lerobbant az autóm, és nincsenek vontatók. –Azt hiszem kissé zavart voltam. De csak kicsit…

- Áh, és azt akarod, hogy segítsek? – Nem várta meg még azt sem, hogy levegőt vegyek. – Rendben, hol rekedtél meg? Érted megyek.

- Köszi – mondtam, és miután eligazítottam leraktam.

Mélyen szívtam be a levegőt. Úgy éreztem, hogy még a neheze csak most fog jönni a dolgoknak. Még meg kell birkózzak egy egész csapattal, hogy hagyják békén Kurtöt, és még muszáj összeszednem magamat ahhoz, hogy ezt kicsit is komolyan vegyék. Később megérkezett az állítólagos legjobb barátom. Mikor már fel volt csatolva az autóm, és bent ültünk beszélni kezdtünk.

- Miről akarsz dumálni? – kérdezte könnyedén.

- Szerintem tudod te azt. – Kezdtem bele egy nagy sóhajtás kíséretében. Nem akartam megbántani, hiszen mégis csak ő volt az, aki tudja a titkaimat, ami persze fordítva is igaz.

- Kurt mi? – mosolyodott el. – Nem csináltunk semmi komolyat a kiscsákóval, esküszöm, csak meg akartuk mutatni, hogy te mennyire fontos vagy nekünk.

- De megkértelek titeket, hogy ne adjátok tovább, ti mégis megtettétek! – Pánikba estem. Nem akartam, hogy ő nyerjen, nem hagyhattam magamat!

- Figyelj, ezt megbeszéljük, majd ha hazaértünk. –Az arcán még mindig ott ült az elégedett mosolya.

Nem tudtam mit tenni, hiszen igaza volt. Egyáltalán nem jó ez a hely. A másik, hogy a többiekre is vonatkozik. Amíg autóztunk magamban mindent előkészítettem, hogy hogyan fogom elkezdeni, tálalni, hogyan fogok rájuk hatni, és végül már előre megterveztem, hogy miután mindenkinek leesett az álla a nagyszerű beszédkészségemtől hatásosan lelépek, és utána már tudni fogom, hogy békén hagyják. Hm, igen, megoldom, nem lesz itt gond. Erre még el is mosolyodtam, remélem ez nem teszi túlságosan tönkre a már előre oly’ gondos módon felépített látszatot.

Nem is vettem észre, hogy mikor érkeztünk meg, de arra eszméltem fel, hogy Puckerman után megyek a bejárati ajtó felé. A szívem hihetetlen gyorsasággal ugrott a torkomhoz, alig kaptam levegőt. Ettől izzadni kezdtem, szédültem is. Szerencsére amint beértünk, és hozzám szóltak jobban lettem. Végülis ők is olyan nekem mint egy család, akkor megbeszélhetem ezt velük következmények nélkül is, nem? NEM?!

Ó, a francba, dehogy! Ezek kicsinálnak, megkeserítik az életedet, neked véged, annyi, búcsút mondhatsz az álmaidnak is akár! Már úgy is, teljesen mindegy… - ez járt a fejemben. Nem vicc, teljesen be voltam parázva! Azt hittem, hogy az nem is én vagyok, hanem egy unatkozó kisnyugdíjas szelleme megszállt volna. Valamit akartam kérni, hogy ne legyen olyan száraz a szám, de a nyelvem összeakadt, nem tudtam beszélni, így csak intettem a ház gazdájának, hogy nem kérek semmit. Tekintetében láttam, hogy nem érti miért teszem ezt, hiszen még a hülye is látta rajtam, hogy szarul vagyok. Végül csak vállat vont és eltűnt egy pár percre a konyhában.

- Alig várom, hogy kinyögd, miért jöttél! – szólalt meg Strando. Annyira meg akartam húzni azt a szőke haját… Jaj, ne! Kezdek úgy gondolkodni, mint ha nekem is a fiúk jönnének be. De nem! Vagy mégis? Ez komolyan fertőző?

Ugyan már, le kell nyugodjak, nem kezdhetek el homofóbiás lenni, pont itt! Úgyhogy, oké, nyugodt vagyok, semmi gond. Strandot pedig majd elintézem valamikor az udvaron. Megérdemli a mocsok! – Igen, ez így határozottan jobban sikerült. Ó, anyám, remélem többször nem lesz ilyen, nem akarok ilyen sokáig azon gondolkodni, hogy mire gondoljak gondolkodás közben! Na, ennek így van értelme? Megkérdezzem? Inkább hagyom… még őrültnek néznének.

Puck jött vissza. Egyik kezében egy sörös pakk, a másikban pedig két gyümölcslével teli poharat egyensúlyozott.

- Ez az! Pia van emberek, igyunk! – ordította Azimio, mire mindenki körülöttünk kurjongatni kezdett. Jaj de jó nekem… egy részeges banda fog megverni. Szuper…

- Tessék, ez itt a tiéd bálkirálynő! – adta a kezembe a poharat… barátom. – Oké, csapat, KUSS! Figyeljünk mit akar! – Bár nem mondta, hogy ki, és felém sem mutatott, mindenki rám nézett.

Kissé kívülállónak éreztem magamat. Volt egy jó hasonlat erre… basszus, még az sem ugrik be! Jól van Finn, ne is figyelj arra, hogy a rémülettől nem hallasz, vagy, hogy úgy izzadsz, hogy a pohár is kiesik a kezedből. Csak szedd össze magad és gondolj a hatásos kilépőre! Igen, ez jó lesz. Képzeld el, milyen lesz az emberek arca, miután jól kiosztottad őket. Nagyon jó! Most gondolj bele, mi lesz, ha váratlanul felállsz és kisétálsz… magaddal rántva Puckermant, hogy haza mehess. Tökéletes terv! Még idejük sem lesz utánad fordulni, erejük sem lesz! Rendben, akkor, most végy egy nagy levegőt, mert a végén még azt hiszik, hogy meghaltál.

- … - Nem sikerült a kezdés, ugyanis nem mondtál semmit! Mi bajom van már? Kilépő, emlékezz csak, hatásos… De ahhoz kell egy hatásos beszéd is! Mibe keveredtem? Oké, most már tényleg mondj valamit!

- Öhm… Köszi! – Felemeltem a poharat, mire a házigazda kissé furcsállva, de bólintott. Szóval a kezdés megvan, már csak folytasd! – Eh… Csak annyit szeretnék, hogy… - mindenki felém nézett. Ez ijesztő, hogy tud valaki tanárnak állni? Vagy ott csak az segít keresztül, hogy nem mindegyik diák figyel? Akkor mi most jót teszünk nekik? Térj vissza most a valóságba! – kérleltem magamat. – Szálljatok le Kurtről! Nem könnyű neki így se, legalább ne terrorizáljátok! Olyan gyenge, vissza se tudna ütni. – Kezdtem bele, de már itt felröhögött valaki, és jöttek a gúnyolódások.

- Aha, és ezt te, honnan is tudod? – kérdezte fuldokolva a röhögéstől Karofsky. Mindenki vigyorral az arcán nézett felém, én pedig nem tudtam a helyzettel mit kezdeni.

- Ez… látszik, és kész. Szóval… - újra elővettem volna a komolyabb énemet, de megint közbeszóltak.

- Ide figyelj, nem gondolod, hogy nekünk kéne megköszönnöd? Mi vagyunk az őrangyalaid haver! Nem pedig az a kis féreg! Csak szívja ki belőled a normális embert, és a végén még olyat csinál belőled is, mint amilyenek „ők”. Az pedig nem normális, az emberek ki fognak nézni… - folytatta volna még Dave, de már nem bírtam tovább.

- Ide figyelj! Én NEM vagyok MELEG! Világos? – üvöltöttem vele, a hévben még a helyemről is felálltam.

- Aha, és még te nem vagy homofób mi? – röhögött mögöttem Strando.

- Nem vagyok az! – védekeztem, pedig nem csináltam semmit.

- Akkor miért húztad fel ennyire magadat? – kérdezte nyugodtan Puck.

- Mert attól független tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok! Szerintem ezzel nektek van gondotok! – Vagy talán tényleg túlpörögtem? Jaj, ne már, most már én sem tudom! Kicsit szerencsétlenül éreztem magamat.

- Tudod mit hallottam Dave? – kérdezte Azimio.

- Na, mondd, mit? – Úgy beszélgettek, mintha ott sem lennék.

- Azt, hogy a legjobb védekezés a támadás. Szerinted?

- Szerintem van ebben valami. Tehát akkor azt mondod, hogy védekezik? – kérdezte, miközben olyan fejet vágott, mint akik valami nagy rejtélyre jöttek volna rá. Király. Most ehhez gratuláljak? Nyugi Finn, ne veszítsd el a fejedet!

- Igen, azt. A valóságtól védekezik. Szegény… mennyi gond lesz még az életében. – csóválta meg a fejét fekete társam.

- De… Én… Nem… - Teljesen össze voltam zavarodva. Azt hiszem tényleg túlreagáltam, és ez lehet, hogy tényleg azt mutatja, hogy homofób vagyok? Vagy mi történik velem? Már nem tudom, hogy kivagyok? Egyre jobban összekuszálódott minden. Semmit nem értettem.

- Segítsünk neki! – vetette fel Strando. – Tudassuk vele, hogy bármi is történjék, mi mellette állunk! Mutassuk meg neki, hogy nem baj amit most csinált!

- Magyarázzuk el, hogy mi a jó, és mi a rossz! – csatlakozott lelkesen Dave is. Mintha ott sem lennék, bár ez nem volt teljesen hazug, lélekben máshol jártam. Az rántott vissza, hogy nagy erővel mellém „ült” Puck, majd a vállamat is átfogta.

- Szóval, megengeded, hogy segítsünk? – kérdezte aggódó hanggal. Nem tudtam, hogy ebből mennyi igaz, de mivel nem voltam teljesen önmagam rábólintottam. – Köszönöm, hogy megérted! Ez mind csak a te javadat szolgálja. Kezdd el Azimio! – intett barátjának.

- Nos – köszörülte meg a torkát. – Ami történt, megtörtént, sajnáljuk. Tudjuk, hogy amit Kurt ellen vétettünk az rossz, de meg kell értened, ő kezdte az egészet. Éppen mellettünk ment el, miközben arról beszélt, hogy mit csináljon veled, hiszen még mindig szeret téged. –Ellenkezni akartam, de olyan őszintének tűnt. Ez pedig akár meg is történhet, volt amikor elmondta, hogy mekkora szerelme voltam. Ki tudja, hogy tovább tudott-e lépni.

- És amikor meghallottuk, elmondtuk, hogy ne tegye, mert nem vagy rá felkészülve. Finoman adagoltuk ezt be neki, de ő erre csak félre lökött minket mondván, hogy ez nem a mi dolgunk. – Vette át a szót Strando.

- Még tovább is folytattuk a győzködést, de ő csak nem tántorított a tervétől, sőt, még meg is fenyegetett bennünket, hogy hallgatózás miatt megveret bárkivel. – Tette hozzá szomorúan Puck. Annyira rossz volt őket látni így, főként a legjobb barátomat. Közel álltam hozzá, hogy átöleljem, megnyugtassam, hogy semmi gond. Már a kezeim el is indultak, amikor felfogtam, mit akarok tenni. Gyorsan visszahúzódtam, de így is észrevették.

- Látod! Ezt tette veled! – ordította Dave. – Ezt akarta elérni, hogy más legyél, hogy ne ütközzön akadályokba. Pedig te jó srác vagy, segítőkész, de neki ez nem elég. Nem azt mondom, hogy ez gond, de… te nem ez vagy! – Igaza volt.

Hová fejlődtem? Én inkább olyan típus vagyok, aki meghívja a barátját egy sörre, vagy valami, de nem plüssállat ölelgetős! Még csak az kéne! Hiszen az nagyon lányos, még a harci bábjaimat sem ölelgettem! És akkor, most ez vagyok? Nem! Finn Hudson hetero és az is marad! Boldog vagyok Rachellal, lehet, hogy tényleg meg tettem volna, csak Kurt kedvéért? Tyű, rossz még bele gondolni is! Igazán hálás lehetek nekik. Körbenéztem a csapaton. Csak ők számítanak, ők azok, akik velem vannak jóban-rosszban, akikben megbízhatok, akikkel mindent megbeszélhetek. Soha, nem, soha nem fogok megváltozni!

- Látod, mi csak jót akarunk neked! De persze, megértjük, ha ez ellened van, vagyis úgy érzed. Mi akkor is melletted állunk! – Fejezte be Strando.

- Nem… - kezdtem lassan. – Nem. Én az vagyok, aki voltam. Köszönöm srácok, hogy felnyitottátok a szememet. Tényleg, köszi. De azt hiszem, most már ideje lépnem. – Nem akartam magyarázkodni, semmit nem akartam mondani. Bár szerintem így is látták, hogy valakivel alaposan el akarok beszélgetni. Komolyan.

Köszönöm, hogy elolvastad :D!

1. fejezet - Miért?

Nos, meglenne az első fejezet. Köszönöm Alice-nek, hogy elolvasta, hogy segített. KÖSZÖNÖM NEKI! Remélem nektek is tetszeni fog. Jó olvasást!

1. fejezet-

Miért?

Vajon apa jól van? Jól érzik magukat? Várjunk csak, hová is mentek? Persze, ahhoz a bizonyos rokonhoz. Távolihoz. Jó, hogy legalább tudom, még él valaki, akivel vérkapcsolatban állunk, bár szerintem csak kölcsön akarnak kérni tőlünk. Remélem nem fogja nagyon felhúzni magát miattuk apa, pláne, hogy autóval több mint egynapos az út. Szerencsére ott van Carol. Ó, neki annyira örülök. Végre van valaki apa mellett. Tudom, hogy eddig anya miatt nem akarta, de most végre… túl tudott lépni. Szerintem anya is örül neki. Most legalább, ha fel megy apában a méreg van aki segítsen neki lehiggadni. De a legfontosabb, hogy szereti. Mindennél jobban. Az is az előnyükre vált, hogy mind a ketten hasonló dolgokon estek át, így még jobban megértették egymást. Akárhányszor csak eszembe jut, elmosolyodom, ez alól a mostani eset sem volt kivétel. Jól éreztem magamat. Örültem, hogy boldogok. – Ezen járt az agyam, míg haza felé sétáltam. Az utca eléggé kihalt volt, de nem zavart, szerettem nézni a házak mögötti fákat, jó volt hallani, ahogy a szél elsuhan közöttük. Látni a napsugarakat átszelő kis bogarakat. Ez mindennél fontosabb volt számomra. A mini erdő között volt egy kis ösvény, azzal ki lehetett kerülni az összes épületet. Néha arra megyek, ha esik akkor még inkább. A lombok sűrűk, nagyon jól védenek, sár is alig keletkezik alattuk. Ezeken kívül, van egy nagyon fiatal fa, amit még valamikor kis koromban ültettünk el apával. Azóta ő már elfeledkezett róla, de én mindig megyek és megnézem. Csodás, pedig csak egy sima ámbrafa. Bármennyire is rossz a kedvem, ha meglátogatom elmúlik.

Ne! – Üvöltöttem gondolatban. Nem lehet igaz. Ezek rám várnak? Hogy kerültek ide? De hát… miért? Miért vannak itt a focisták? Hiszen ez már iskolán kívül van, akkor meg? Semmi közünk egymáshoz. De, lehet, hogy nem is engem várnak. Hát persze, hiszen ez itt Puck háza. Biztos hozzá mentek, valószínűleg egy buli miatt. Igen, ez az oka. De… azért inkább teszek egy kis kerülőt. – Gondoltam, és azzal a lendülettel megkerültem a házat. Nem bíztam a véletlenre, végig figyeltem őket, hátha meglátnak, és nem csak jól érezni akarják magukat… hanem hatalmasnak is. Már örülni kezdtem, mikor megláttam, hogy kijött a házból Puckerman. Nem tudom, mit gondoltam, de csak azt vettem észre, hogy az egyik nagydarab felém mutat, és mintha közben azt mondta volna, hogy „Ott van a kis buzi.” Ebből rögtön tudtam, hogy nekem végem! Felém közeledtek, én pedig futásnak eredtem. Mint akit puskából lőttek volna ki, de kiderült, hogy ez még így is kevés. Elkaptak, majd két oldalról ragadtak meg. Mintha lennék olyan erős, hogy elszaladjak, vagy vissza üssek.

- Akkor, mit választasz? Dobás, vagy verés? – kérdezte Karofsky. Hát, ez nagyon jó. Komolyan. Milyen rendesek, még választhatok is. Eszem megáll, úgy érzem magamat, mintha most mentem volna be a kacsalábon forgó palotába. – Legszívesebben ezt vágtam volna a képébe, miközben egy jól irányzott ütéssel felül kerekednék. De persze abból nem lett semmi. Csak magamat hoztam volna rosszabb helyzetbe. – Válaszolj!

- Most mégis mit vártok? Úgyis az lesz, amihez kedvetek van. De mondjuk nem értem, hogy miért kell újra, meg újra helybenhagynotok, amiért meleg vagyok. Semmi közötök hozzá, és egyébként is. Most, hogy vetemedtetek arra, hogy utcára jöjjetek? Nem féltek, hogy erre ját az apám? Vagy másvalaki? – suttogtam. Nem volt erőm ahhoz, hogy kellően visszaszóljak nekik.

- Hát, az vicces lenne nem igaz? – kérdezte Puck, míg jó ízűen röhögött. – Hiszen nincs is itthon. Elutazott, Finn mesélte. Amúgy meg, őt is simán leütnénk, ha arra kerülne a sor. Ezt mindannyian jól tudjuk, úgyhogy inkább megköszönhetnéd, hogy most tesszük, és nem akkor, amikor visszaért. Szóval, hadd halljam, hálálkodj. –Amint befejezte gonoszan elvigyorodott, majd felnevetett.

A többiek vele tették, ugyanezt. Az összes sátáni, félelmetes, de legfőképp elszánt volt… mindenre. Nem tudtam megszólalni, sőt, még érezni sem. Egyedül egy dolog volt bennem, méghozzá a félsz. Mi van, ha más jön ide? Ha erre járna Mercedes, vagy Tina? Mi van ha megpróbálnák leállítani őket. Képesek lennének megütni egy lányt? Vagy akár ha csak Samről, vagy Mikeról beszélek. Akkor velük mi lenne? Mit tennének ezek az eszement állatok? Ha pedig Finn jönne, vele mit… - Itt elakadtam. Egy másik gondolat szállt meg. Mi van, ha a mostoha bátyámat magukkal rántják a sötétbe? Maguk mellé állítják őt, akkor képes lenne megütni? Vagy csak hagyna? Ha más lenne a helyemben, akkor mi lenne a helyzet? Talán már rég elengedték, vagy el sem kapták volna. Hát igen, ez az én formám. Sikerült a legrosszabbakat kifognom.

De azt nem értettem, hogy Puck mit akar ezzel. Most neki semmit nem számít, hogy benne vagyunk mind ketten a Glee-ben? Hogy mennyit segítettünk egymásnak? Neki semmi sem jó? Ez rosszabbul esik, mintha kétszer annyian vernének meg.

- Szóval? Hallani akarom! – Követelte. Viszont nekem semmi kedvem nem volt hálálkodni. Semmi garancia arra, hogy tényleg nem tennék meg ugyanezt. Tényleg, honnan is…? Ja, igen. Finntől…

- Előtte még azt szeretném tudni, hogy csak neked mondta el, hogy elutaztak? Vagy mindenkinek a csapatból? – Reménykedtem, hogy csak jóhiszeműségből a barátjának. Hiszen tudja, hogy semmi jó nem sül ki, ha elmond bármit nekik. Ezt még régebben leszögeztem, és ő…

- Nem. Nekünk is elmondta egy edzés után. Panaszkodva, hogy most egyedül veled kell lennie, és, hogy ez mennyire igazságtalanság vele szemben. Nem érti, miért nem lehetett máskor, amikor mondjuk ő is utazik.

- Igen, meg azt is mondta, hogy reméli nem fogsz ráhajtani, mert az annyira gáz. Így is százszor ki kell jelentenie, hogy nem meleg. Ezt pedig mind miattad, mert folyton rányomultál, és már nem tudja mi a normális, és mi nem. Mi pedig nem tudunk erre mit mondani, olyan nyomorultul néz ki, miközben beszél – mondták, majd mind ketten rötyögni kezdtek. Undorítóak voltak, de az még rosszabbul esett, hogy Finn elárult. Legfőképp azért, mert most számomra idegenektől kellett ezt megtudjam. Már nem tudtam mit csinálni. Vártam, hogy hagyjanak békén, had mehessek haza.

- Értem. Akkor? Mi lesz? Hagytok elmenni, vagy csináltok is már valamit? – kérdeztem üresen.

- Először hallani akarom. –Nyújtogatta a nyakát Puck, mint aki közelebb akar jönni.

- Nem mondom ki, soha. Úgyhogy, mit tesztek?

- Jaj, valaki nagyon morcos, és nem tetszik ez nekem. Főleg, ahogy beszélni mersz, te kis senki – hangja fenyegetővé vált. Látta rajtam, hogy elszánt vagyok, és a verést megkezdte. Először a hasamba ütött, majd a fejemmel megcélozta a fát, ami mögöttünk volt. Fájt, de nem akartam kérlelni őket. Már megtanultam, hogy az hiába való. Amikor lecsúsztam a földre, a többiek felhördültek, és nekem támadtak. Az egyik a galléromnál fogva emelt meg, ahol meghallottam, hogy megreccsen az anyag. Nem törődtem vele, mert lassan minden elkezdett homályosodni, én pedig nem tudtam levegőt venni. A nyakamnál szorított… azt sem tudom, hogy ki. De eddig még nem mentek el. Mit tehettem? Vagy mi történhetett? Bár, ami igaz, szerintem csak rossz napjuk és kedvük volt, és ez bőven elég erre.

Mikor látta, hogy nem bírom már sokáig egyszerűen elengedett, én pedig újra a földön voltam, azzal a különbséggel, hogy köhögtem és ziháltam. Úgy éreztem, mintha még mindig el lenne vágva a légcsövem útja, de szerencsére már kaptam levegőt. Míg magammal foglalkoztam, nem vettem észre, hogy az egyikőjük megközelített, majd lábával egy szép ívet leírva a hasamba rúgott. Körülbelül öt centivel arrébb lettem ez által téve. A fekete pulóverem sáros lett, miközben a földön elszakadt. Nem volt túl kellemes utána még azt is átélni, amiket a többiektől kaptam. Már össze se tudtam számolni, hogy hányszor ütöttek meg az arcomon, hányszor éreztem nyilallást a felsőtestemen, amit mind ők okoztak, mire végre abba hagyták. Glee-s „társam” szólt, hogy ennyi elég lesz egy napra, máskorra is kell tartogatni az élvezetből. Már elindultak, mikor Puck még oda jött hozzám. A fülemhez hajolt és annyit mondott:

- Remélem legközelebb majd meg fogod köszönni, akkor nem kapsz ekkorákat… talán. Még meglátjuk ezek után – közölte sejtelmesen, gúnyosan.

Nem mertem felállni, ameddig hallottam őket. Mázlimra ellentétes irányba mentek, mint a mi házunk, így attól nem kellett tartsak, hogy még egyszer elkapnak. Vagy attól, hogy meglátnak sírni. Mert éppen azt tettem. Nem tudtam megemészteni, hogy Finnek, miért kellett ezt tennie velem. Mert akárhogyan is nézzük, most miatta történt mindez. Legalábbis én így éreztem. Szerencsére csak pár ház volt a miénkig, de addig is aggódtam, hogy valaki meglát koszosan, összeverve. Attól tartottam, hogy apát fogják emiatt megítélni, hogy ráaggatják, hogy a fia egy kis drogos, ezért kerül mindig bajba, és, hogy erről a szülő tehet. Ezt pedig nem akartam.

Aztán megláttam, hogy Finn már beállt az autóval a helyére. Ekkor a szomorúságot a gyűlölet vette át. Ha nem lenne lusta, vagy ha nem kellene folyton bent maradnia órákat edzés után, csak azért, hogy ő legyen a legkedveltebb, mert segít, akkor én is haza jöhettem volna autóval. De eleve, onnan kezdődik, hogy minek beszélt? Mi közük ezeknek a mi életünkhöz? Egyre jobban megteltem haraggal, és szinte neki rontottam az ajtónak. Kitéptem, majd becsaptam. Szinte hallottam, ahogy a fejét felrántja a zajra. Tudtam, hogy le fog jönni, de nem tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel neki dühösen.

- Finn!

- Mi van? Hol voltál? – kérdezte, bár még nem láttuk egymást. Semmi idegesség nem volt a hangjában, semmi érzelem, csak az értetlenség. Ez még jobban felhúzott. – Anyám, mi történt veled? – Tette hozzá, amint meglátott.

- Te történtél velem! – ordítottam az arcába.

- Mi? Beszélj úgy, hogy megértsem, kérlek, nem igazán vágom, hogy mit akarsz. – Arcáról lerítt, hogy semmi kedve ehhez. Már csak azt nem tudtam, hogy miért. Talán az a baja, hogy meleg vagyok, és más a felfogásom, amit egyáltalán nem akar megérteni, vagy mi?

- Az van, hogy amikor jöttem hazafelé elkapott a csapatod, majd megvertek az utcán. Most azért bátorkodtak ki, mert te elnyafogtad, hogy mennyire szerencsétlen vagy. Azért, amiért itt ragadtál velem. Amellett pedig félsz is, hogy mi van, ha megint rád nyomulok, meg eleve, már alapból nem érted, hogy mi a normális, és mi nem tőlem. Pedig ezt megbeszéltük. Megígérted, hogy soha nem fogsz olyan dolgokat elmondani nekik, amik velem kapcsolatosak, a szívedre kötöttem, és te bele mentél. A másik, hogy tudod, hogy már rég túl vagyok rajtad, akkor még mit lovagolsz mindig ezen? Semmi értelme sincs! De persze, ha neked túlságosan is rossz, hogy velem kell egy helyen lakj, akkor el lehet menni. Vagy tudod mit? Elmegyek én, ha kell, csak szólj! – vágtam az arcába. Soha nem voltam még olyan dühös, olyan érzékeny. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak állt bambán, némán, ami nagyon irritált. – Szóval? Van hangod, vagy velem nincs kedved beszélni?

- Én… Nem… Szóval… - nyögdécselte.

- Mondd már, mert még jobban felidegesítesz! – Szóltam rá határozottan.

- Nem akartam. Csak annyira új még nekem ez az egész, nem vagyok benne biztos, hogy ilyen nagy dolgokra készen álljak, tudod? Anyám megismerte Burtöt, ide cuccoltunk, veled lakok egy helyen. Nekem ez így egyszerre sok, nagyon is, túlzottan is. Hiába próbálom megkedveltetni magammal a helyzetet nem megy…

- És ez feljogosít arra, hogy a saját testvéredet eláruld? A megígért szavaidat romba döntsd? – Könnyeztem. Nem bírtam megállni, folyamatosan hullottak. Olyannyira, hogy az már fájt, de legyőztem, mert beszélnem kellett.

- Nem… de, haver, nem kellene ennyire felhúznod magad. – Vigasztalni próbált, de feleslegesen. A kezét is a vállamra akarta tenni, de én csak ellöktem. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá, legalábbis nem most.

- Ne közelíts! Úgyis azt hiszed, hogy rád akarok nyomulni, akkor mit adod alám a lovat? – kérdeztem, de már csak halkan. Szememmel próbáltam jelezni, hogy meséljen, és úgy tűnt, nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, mert megértette.

- Edzésen elég rossz voltam, ők pedig kérdezték, hogy mi a gond. Ekkor mondtam el, hogy egyedül maradtunk, és hogy ez milyen nagy változatosság, és még nem vagyok rá felkészülve. Ennyi volt. Tényleg nagyon sajnálom, nem akartam semmi rosszat.

- Azzal már elkéstél! – csattantam fel. – Mit gondolsz, nekem nem új a helyzet? Hogy ez engem egyáltalán nem változtatott meg?

- Sajnálom… - motyogta.

- Nem érdekel, ha neked a csapat többet jelent, mint a családod, akkor inkább tűnj el innen! – Míg kimondtam az ajtó felé mutattam. Nem szólt semmit, csak fogta a kabátját, majd eltűnt. Az ablakból követtem őt, és még hallottam, amikor az autójában felkiált egyet: „Francba!”

Bevezető

Az élet senkinek sem könnyű, főleg ha az ember meleg. Persze az sem utolsó, hogy csonka családban él az a valaki, és az apja éppen megházasodni készül egy olyan nővel, akinek a fia régebben tetszett. Így van ez Kurttel is. Már régóta tűri, már megtanult bánni a verekedőkkel, a kinézőkkel, a homofóbokkal. De egyszer mindenkinek betelhet a pohár. Vajon akkor mi történik? Ki tudja, lehet, hogy megszökik, akár nagyobb kárt is tehet magában, vagy csak szimplán ámokfutásba kezd. De mi van, ha vannak olyan dolgok, amik segítik őt túltenni magát az ilyeneken? Barátok, szerelmek, régi emlékek. De ha ők is magukba fordulnak? Ha az őrült elméletek mellé állnak, mit csinál? Minden megtörténhet akkor is, ha nem akarjuk. Ha kell az is bevégeztetik, amire azt mondjuk, hogy lehetetlen. Ezért mindig vigyázz magadra…