5. fejezet - Kávéház

Sziasztok! Meghoztam végre a frisst. Ez mos eléggé nehezen jött össze, de nem baj, így született, fogadjátok el x). Remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást! Kizz

5. fejezet - Kávéház

Egész egyszerűen nem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy… Ha rá is gondoltam hányingerem lett, nem tudtam megszabadulni tőle. Kezdett zavarni, de reménykedtem benne, hogy pár perc múlva véget ér. Már-már elértem Kurt ajtaját, mikor megint megcsapott az indulatosság. Hihetetlen, hogy mit meg nem tesznek az emberek csak azért, hogy bebizonyítsák, nekik van igazuk! Egyszerűen szánalmas! De az sem volt sokkal jobb, hogy én pedig ezen kiborulok. Hiszen… Mindegy. Ha már megtettem, akkor miért ne folytathatnám nem igaz? Végül is de. Annyira szerettem volna összetörni valamit… főként egy bizonyos embernek a nyakát. De ahhoz nem voltam elég bátor, mert mit szólnának anyáék, ha megtudnák, hogy megtettem? Akkor mi történne? Vajon megbocsátanának? De hát csak az elfuserált fiúkat nyírnám ki. Ők sem akarhatnak folyton szenvedésben élni, vagy mégis? Inkább választanák azt? Jobban éreznék magukat akkor, ha a művük nem semmisülne meg? De valószínűtlen... Sokszor a művész rombolja le a műveit, ebben az esetben pedig a művész nem más... Végül is, ezen teljesen értelmetlen gondolkodnom, hiszen a válaszokat már úgy is tudom. Nem fogom megtenni. Burt és Carol többet érdemelnek, mint egy halott fiú temetését. De ezt akkor sem fogom ennyiben hagyni, meg kell kapnia a bűnösnek a bűnét, ez mindig is így ment!

Közben egyre jobban közeledtem ahhoz az ajtóhoz, ahol ezt mind meg akartam váltani. Beteljesítettem volna a bosszúmat... Magam felé.

Kurt szemszöge

Kezdtem magamhoz térni. Egyre inkább éreztem, ahogy az erőm visszatér apránként a végtagjaimba. Ugyan én magam lassú voltam, az eszem gyorsan forgott. Hallottam a közeledő lépteket, de úgy éreztem, hogy el fognak menni mellettem, mégis el akartam kerülni a meglepetéseket tudat alatt, így a szemeim kipattantak. Aztán a kilincs forgolódni kezdett és hatalmasakat ordított valaki mögötte. Finn volt. Ijesztően csengett hangjában a nevem, de nem azért, mert rosszat csináltam, nem tettem semmit! Akkoriban tényleg nem csináltam jól, hogy mindent meg akartam tenni, csak azért, hogy belém szeressen, de azóta megváltoztam! Már tudok különbséget tenni megvalósítható és soha meg nem történő szerelem között. Igen, változtam, mert akartam és mert képes vagyok rá! Ezt senki nem veheti el tőlem, semmivel! Legyen az akár ilyen gyermeteg viselkedés is.

Egyre jobban be akart törni hozzám, nekem pedig a szívem eszeveszettül kalapálni kezdett. Mi van, ha bántani akar? Vagy lehet, hogy itt vannak a barátai, őket akarja beengedni? Hiszen megteheti… Nem valószínű, hogy beszélnék, jobban félnék attól… Ha egyáltalán lenne mivel beszélnem.

Nem, biztos nem ezt akarja, annyira nem gonosz. Persze eddig is sok mindenre gondoltam, amelyek megdőltek, de akkor sem kételkedem ebben. Makacs, manipulálható, kissé hülye, de nem rossz, vagy gonosz. A másik, hogy ezzel Rachelt is kockáztatná, azt pedig nem tenné… remélem.

Még mindig feküdtem, mikor az ajtó megadta magát és kinyílt. Olyan gyorsan ugrottam fel, hogy beleszédültem, de nem tudtam megállni, félni kezdtem. Egy pillanatra minden összemosódott a szemem előtt, s vágytam a visszafekvésre. Ez a kis cél hirtelen elérhetetlennek tűnt, mintha csak azt akarnám, hogy azonnal a Himalája csúcsán lehessek.

Közeledni kezdett, én pedig megtartottam azt a pár lépés távolságot, így hátráltam. A szívem a torkomban dobogott, remegtem, de nem rájöttem, hogy nem a félelemtől, hanem a dühtől. Ez elborította az agyamat is, ami elég volt nekem ahhoz, hogy elkezdjek ordítozni vele.

- Mégis mit képzelsz? – kezdtem még viszonylag normálisan. – Nem gondolod, hogy nem hiába nem nyitottam ajtót? Éppen pihentem, te félőrült! És mégis mit csináltál? Tönkre tetted a zárat! Most ezt, hogy fogod megmagyarázni apámnak? Mert nehogy azt hidd, hogy meg foglak védeni, sőt, lehet, hogy most fogom hívni! Úgyhogy rukkolj elő valami értelmessel! – Közbe végig értelmetlenül mindenfelé mutogattam. Azt biztosra vettem, hogyha mellettem lett volna valami könnyű és törékeny biztos a fejéhez vágom.

- Kérlek, higgadj el… - ijedt volt. Szinte már-már gyámoltalan. Nem értettem mit akar, lenyugodni pedig nem volt kedvem.

- Miért törtél rám? Egyáltalán mit akarsz? Vagy hoztad a barátaidat, hogy nyugodtan verjenek meg megint, vagy micsoda? – Éreztem, ahogy mindenegyes arcizmomat átjárja a vér, és elvörösödöm. Hihetetlen, hogy mennyire fel tudtam magamat pörgetni. Az utóbbi időben ez túl gyakran történt meg, ami egyáltalán nem tetszett.

- Semmi ilyesmi, eszembe sem jutott volna. Csak kérlek, hallgass meg. – Szinte már sírt. De még mindig magabiztosan közeledett felém amit nem igazán tudtam összeilleszteni. Így arra jutottam, hogy csak színészkedik, pedig abban sohasem volt jó. Hirtelen fájni kezdett, hogy mi van, ha csak amiatt tanulta ezt meg, hogy rajtam levezethesse a feszültségét. Normális, ha egyáltalán ilyen eszembe jut? Ezen gondolkozni is felesleges…

Ekkor elértem a szobám végét, megakadtam. Kerestem még a menekülő utat, de túl közel ért hozzám. Felkaptam a legelső tárgyat, ami a kezembe akadt, de gyorsan vissza is tettem. Az apáról és rólam egy közös kép volt. Nem kockáztattam, hogy baja essen. A legszebb keretbe raktam még bele már jó pár éve, és azóta minden karcolástól őrzöm. Hiszen amíg én a képet, a kép az egyik legszebb emlékre vigyáz.

Aznap volt az első alkalom, amikor az anyával közösen ültetett ámbrafa egy éve lett elültetve. Addig nem is tudtuk, mi történt vele, mert bármilyen gondozást is adtunk, nem nőtt. Aztán végre látszódott valami, de még nem voltunk benne biztosak, hogy nem valami virág. Aznap láttuk, hogy az az a fa. Csodálatos érzés volt. Úgy éreztem, hogy anya is ott volt velünk. Nem… Soha nem tenném tönkre.

Viszont semmi más nem volt annyira a közelemben, hogy azonnal elérjem. Végül Finn már csak pár centire volt. Nem éreztem kényelemben magamat, a magassága fojtogatóan kezdett hatni rám. Védtelennek tűntem ahogy a szemébe nézek, s láttam benne magamat, és a szememben a kétségbeesést. Vártam, hogy mikor csap le rám. De nem jött. Megállt, még az idő is nehezen mozgott, legalábbis számomra. Amikor már lett volna bátorságom megszólalni, egy könnycseppet láttam meg az arcán. Utána minden olyan gyorsan történt. Leborult elém, szinte már meghajolva, majd elkezdett beszélni, szinte hadarta, amiből alig értettem valamit is. Szinte követhetetlennek tűnt, mégis, ahogy összeállt a mondókája számomra, lehetett volna az akár fénysebesség is, megértettem volna.

- Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Tele tömték a fejemet mindenféle badarsággal én pedig nekik hittem! Elhittem, hogy te akarsz nekem rosszat, mikor az eszembe sem jutott, hogy mit tettek veled, vagy, hogy te mit csináltál értem bármikor! – hallatszott, hogy a sírás kerülgeti. – Olyannyira bebeszélték nekem az egészet, hogy nem tudtam ellenállni nekik! Tudom, hogy ez már semmit nem segít, hogy mindent elcsesztem, de remélem meg tudsz nekem bocsátani! Nem akarok haragban lenni veled, hiszen a féltestvérem vagy! Az ajtó pedig nem érdekel. Megcsináltatom majd saját pénzből. De kérlek, kérlek, hogy bocsáss meg!

Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, mit tehetnék. Nem rég, még halálosan fenyegetve éreztem magamat, most pedig szinte hatalmasnak tűntem. Mégis apró voltam legbelül, ami kényelmetlenné tette a helyzetemet. Egyre jobban csak a kiszabadulás lebegett a szemem előtt, mintha minden más, amit eddig fontosnak tartottam, csak másodlagossá vált… végül is be voltam zárva magamba. A saját döntéseim ketrecében voltam, így tehát nem csoda, ahogy éreztem.

- Ugye nem gondoltad, hogy ennyitől újra jóban leszünk? – kérdeztem, de már normális hangerővel. Felnézett, szemeiben őszinte döbbenet ült. – Nem tudom, hogy ezek után, amiket kiálltattál velem, egyáltalán még jóban akarok-e veled lenni. A közömbösség nekem tökéletesen megteszi.

- Nem gondoltam, de… de… azt hittem…

- Mit? – Hirtelen elmúlt a dühöm, a rosszkedvem, olyan lettem, mintha csak egy unalmas ismeretlen beszélne hozzám. Vagy egy olyan ember, akit többet soha nem akarok látni, mégis megtűröm.

- Reménykedtem, hogy valamivel kitudlak engesztelni. Hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen, hogy újra barátok lehessünk, testvérek. – Még mindig felém nézett, de a szemei búskomorban úsztak.

- Nem mindenki kedves a szeretteihez. De nem baj, őket sem zavarja ez a dolog, mi miért legyünk kivételek? – Mielőtt bármit is mondhatott volna kikerültem, majd folytattam. – Szerintem próbáljuk meg egymást egy mozgó bútornak tekinteni a házban és az iskolában is. Nem kellünk mi egymásnak. Előtte is megvoltunk egyedül, ezután is menni fog.

Ezzel kiléptem a szobából, majd lassan a házat is elhagytam. Ráérősen felvettem a fehér kabátomat, hozzá a fehér cipőmet, majd elmentem. Az ajtóban még találkoztam Rachellel. Neki köszöntem, majd céltalanul elkezdtem az utcán bolyongani.

Finn szemszög

Megdermedve álltam egy helyben. Figyeltem, ahogy elhagyja a szobát, majd mint akinek semmi gondja, elmegy. Nem értettem, hogy mi volt az egész. Mit értett az alatt, hogy bútor? Ez most komoly? Már soha nem akar megbocsátani? Soha?! Úgy remélem, hogy ez csak átmeneti… Milyen érdekes, hogy nem rég még azt akartam, hogy tűnjön el a francba, és csak most érzem a hiányát. Egyszerűen zavar, hogy már nincs meg a régi viszonyunk, amikor ébernek kellett legyek, hátha valaki bántani akarja. Hirtelen hiányozni kezdett a múlt, amit én tettem tönkre. Hagytam, hogy manipuláljanak. Milyen dolog már ez? Csak azért, mert megijedtem attól, hogy akar tőlem valamit, elakartam tüntetni, és hagytam, hogy pali madárnak vegyenek a többiek. Gondolom nekik az egész csak szórakozás, én pedig nem is csinálok semmit, csak tűrök. Ez egyszerűen szánalmas. Ehhez már csak hab a tortán, hogy összevesztünk Rachellel, mert nem bírtam visszafogni az indulataimat és leszúrtam Kurtöt előtte.

Pillanat. Rachel! Úristen! Hiszen őt láttam, hogy bejött! És… most komolyan, emiatt a hülyeségem miatt még meg is süketülök, vagy mi? Most hallom csak, hogy szólongat. Ez brutális. Ijesztő. Idióta…

- Finn! Hallod? Merre vagy? Hahó! – kiáltotta, miközben hallottam, hogy a kabátjából éppen az övét húzta ki.

Kinéztem, hogy rálássak. Nem vett észre, mert pont az ellenkező irányba nézett, miközben éppen a cipőjét vette le.

- Itt! Bocsi, csak elgondolkodtam. – Hajamba túrtam, hiszen olyan képtelenül eszetlennek éreztem magamat, hogy az hihetetlen.

- Semmi, de… - elgondolkozott. Valószínűleg nem találta a megfelelő szót, amivel leszedhetné a fejemet. – Mielőtt bármit is mondanék, szeretném tisztázni, hogy nincs harag kettőnk között. Felejtsük el, hogy vitatkoztunk. – Mikor már kezdtem megnyugodni, folytatta, amit ujjemeléssel nyomatékosított. – De! Cserébe tudni szeretném, hogy mi történt köztetek, és, mit csináltál ma, hogy ilyen furcsa fejetek volt. Mármint Kurtnek és neked.

- Nagyon örülök! Nem tudod elképzelni, mennyire megkönnyebbültem most! – Tényleg boldog voltam. Nos, legalább ez a probléma megoldódott. Eggyel kevesebb, végre.

A vallatás előtt, gondoltam még egy kicsit előre nyomom magamat Rachel létráján, így odamentem hozzá, átöleltem, közel húztam magamhoz, majd lágyan megcsókoltam. Jó érzés volt a tudat, hogy ő itt van nekem, mellettem áll, nem hagy el. Pedig igazán nagy hülyeséget csináltam.

- Ez jó volt – mondta lehajtott fejjel, mosollyal az arcán. – Köszönöm. De most kezdj el szépen mindent az elejéről, kérlek.

Sóhajtottam, de tudtam, hogy nincs más választásom. Megfogtam a kezét és elhúztam a kanapéig. Újabb sóhaj kíséretében neki kezdtem a mondókámnak. Elmeséltem, hogy hogyan kerültem Puckhoz, mivel tudtak rávenni, hogy forduljak ellen a testvéremnek, miket gondoltam míg az egész tartott, szóval mindent. Érdekes volt, ahogy csak ült és nem szólt közbe, de gondolom ennek is megvolt a magyarázata. Csak a szemem sarkából figyeltem, hogy miket reagál a dolgokra, de a kíváncsiságon kívül nagyon nem látszott más. Kezdtem úgy érezni, mintha csak álmodnék, mert ez nem vall rá. Túl csendes a történtekhez képes, de nem akartam neki hangot adni. Így is nehéz volt összeszedni a gondolataimat.

- Mikor végig olvastam a levelet, az a két mondat zúgott a fejemben. Rájöttem, hogy igaza volt a nőnek, még akkor is, ha kissé pszichopata módon mutatta is ki. Akaratlanul is ráérzett az egésznek a lényegére. Olyan pillanat volt ez, amit nehéz elfelejteni. Tudod, olyan, hogy érzed a megváltást, de tudod, hogy rosszat is tettél. Mint a Sajtos Jézusra, emlékszel? Ott is egy csomó jó dolgot kívántam, de mellette mindig elfelejtkeztem, hogy Burtért kérjek. Mikor meg az eszemben volt, nem tudtam megtenni. Érted? – ránéztem, mire egy aprót bólintott. Ez volt az a pont, ahol pánikolni kezdtem. Lehet, hogy most viszont tényleg megutál? Mi lesz? Hiszen nem vele történt… Csak egy legjobb barátjával… Az nem számít ugyanolyannak, nem? De… Francba! Nekem végem! – Utána jöttem bocsánatot kérni, de mikor mondtam, hogy mit szeretnék ő csak azt tette hozzá, hogy próbáljunk meg úgy tenni, mint ha mozgó bútorok lennénk. Most pedig elment, én meg aggódom, hogy mi lesz a jövőben. Érted?

- Értem – halk volt a hangja. – Minden világos… Tyű. – Kis meglepődöttséget láttam az arcán. – Nem egy unalmas történet, nem igaz? Durva. Nem csodálkozom, hogy úgy ki voltatok akadva egymásra… ez borzalmas. De hidd el, meg fog bocsátani. Nem tudom, hogy mikor, de hamarosan. Nem olyan ő, hogy egy számára fontos személyt lenézzen, vagy keresztül lásson. – Nyugtatásként még a karomat is elkezdte simogatni. Határozottan jól esett. Amit mondott viszont csak még inkább felkeltette bennem a lelkiismeretet. Igaza volt, Kurtnek fontos vagyok, nem tenne velem olyat, ami fájna, én pedig még csak nem is szégyelltem magamat miatta.

- De én is fájdalmat okoztam. Mi van, ha túlmentem egy bizonyos határon? Megérteném, de nem tudom, hogy mit csinálnék – Nagyon ideges voltam, feszülten ültem, a kezemet a számhoz emeltem, úgy éreztem, könnyebb úgy gondolkodnom.

- Figyelj, ilyenekre nem is szabad gondolj. Ha igazán akarod, akkor minden megtörténhet. Nem kell aggódnod, hidd el. Ha akarod beszélhetek is vele, csak egy szavadba kerül! – mondta aggódóan. Tényleg boldognak szeretett volna látni. Ez olyan jól esett, hogy nem bírtam ki, megcsókoltam. Nem tartott sokáig, de nekem nagyon sokat jelentett.

- Igazán megtennéd? – kérdeztem, mikor már pár centire volt a szánk egymástól.

- Persze. Szeretném, ha boldog lennél. Te is megtennéd ezt értem, tudom.

- Köszönöm, de nem akarlak bele keverni. Meg, ki tudja, mit gondolna az egészről Kurt, lehet, hogy csak még mérgesebb lenne. – Szerettem volna, nagyon is, hogy segítsen, de kockáztatta, volna, hogy őt is megutálja. Nem akartam elszakítani őket egymástól.

- Rendben. Akkor beszélek vele, úgyhogy megyek is, puszi! – Még fel sem fogtam, hogy mit mondott, már fel is állt és a cipőjét szenvedte fel magára. Gyorsan pattantam fel én is, hogy még elkapjam.

- Hé! Épp most mondtam, hogy ne menj, akkor meg minek csinálod ezt? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem értettem, hogy ezzel mit akar bizonyítani.

- Aha, persze. Lehet, hogy azt mondtad, de ismerlek már annyira, hogy észrevegyem, mikor nem mondod el a kéréseidet. Ez is úgy hangzott, hogy legszívesebben már rég odaküldtél volna, szóval bocsi, de nekem most épp ezt kell teljesítenem. – Ekkor már teljesen készen volt. Gyorsan adott egy puszit a meglepett arcomra, majd elsétált. Nem tudtam, de nem is akartam bele gondolni, hogy ebből mi lesz.

Mivel nem tudtam semmit sem tenni, még néztem, ahogy Rachelből egy kis pötty lesz, majd teljesen eltűnik. Utána bementem, leültem a kanapéra, majd bekapcsoltam a tévét. Úgy gondoltam, a helyzeten már úgy sem tud rontani, rá pedig nem valószínű, hogy megharagszik. De semmi kedvem nem volt ezekre gondolni, így teljes odaadással fókuszáltam, amint egyik játékos odapasszolja a másiknak a labdát, majd az gólt lő.

Kurt szemszög

Több mint fél órán át sétáltam, mikor úgy éreztem eléggé átfagytam ahhoz, hogy úgy döntsek, ideje bemenni valahova, legalább egy kis időre meghúzni magamat. Így, finom meleg levegővel hívogatva bementem abba a kis kávézóba, ahol sok időt töltünk Mercedesszel. Leültem az egyik üres asztalhoz, majd vártam, hogy jöjjön az egyik pincér. Körbenéztem. Általában többen szoktak ilyenkor lenni, de igaz, rossz az idő, nem valószínű, hogy jönni fognak. Mire odaért hozzám egy szőke, olyan huszonöt éves lány, a gondolataimba mélyedtem, ezért mikor hozzám szólt kissé összerezzentem.

- Jól van? – kérdezte aggódó hangon, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli mi van velem.

- Igen, persze, semmi gond – válaszoltam kedvesen, nem érdekelve, hogy mit szól ahhoz, amiket érzek.

- Akkor? Kér valamit? – kérdezte, egyik kezét csípőjére téve, másikban pedig lazán lógatta a tollat és a füzetét.

- Igen, egy barack teát kérnék.

- Mást nem? – kérdezte, de csak motyogva, mert nem bírta leírni ezt az egyszerű rendelést a hatalmas körmei miatt, így oda kellett koncentrálnia. Élvezet volt nézni, komolyan, nagyon vicces volt.

- Nem, köszönöm! – szóltam utána, mikor már rég elment volna. Visszanézett, majd fújt egyet.

Végre volt egy kis élvezet is a napomba. Viszont ez sem felejtette el azt velem, hogy muszáj lesz valamit Finnel kezdeni. Nem akarok vele rosszban lenni, de most eléggé nagy fájdalmat okozott, amit még mindig nem tudok teljesen felfogni. És mi a garancia arra, hogy nem fog megismétlődni az egész? Semmi. Nekem ez volt a gondom. Bármikor újra hagyhatja majd magát, és akkor mi lesz? Sok mindent átgondoltam, sok variációt, de nekem egyik sem volt annyira bíztató, hogy érdemes legyen újra adni neki a bizalmamból. De lehet, hogy csak én fogom fel ennyire drasztikusan az egészet? Talán más rögtön, röhögve megbocsátana…? De egyáltalán kit érdekel más?! Ez csakis az én döntésem, s semmi túlzás sincs abban, ha félek újra hinni benne, miután megvert, vagy megveretett, vagy teljesen mindegy!

Kezdtem felhúzni magamat, mikor az ajtóban megjelent Rachel. Meghúztam magamat, nem volt kedvem találkozni vele. Valószínűleg éppen úgy is Finn mellett akar állni, ami miatt valószínűleg éppen engem akar leszólni, hogy miért nem vagyok hajlandó megbocsátani neki. Végig az asztalt bámultam, és próbáltam minél kisebb lenni. Mikor hallottam a közeledő lépteit rájöttem, hogy nem csináltam elég jól. Még mindig lefelé néztem, mikor hallottam övének susogását, ahogy kiveszi a kabátjából. Nem érdekelt, de annál inkább feltűnt egy rés az asztal szélén. Azt követtem óvatosan. Körülbelül fél centiméter lehetett és a kis kerek asztalt végig járta. Az ugrott be, hogy vajon miért nem cserélik már le az ilyen régi vackokat? Ez egyáltalán nem nyeri el a vendégek tetszését. Amellett pedig elég kicsik is, mert, bár megpróbáltam egyáltalán nem odafigyelni, mégis láttam, ahogy Rachel, szinte az egész karjával az orrom előtt hadonászik. Zavart is, emellett túl közel is volt, így egy kis morgással együtt eltoltam az arcom elől.

- Végre, hajlandó vagy rám is figyelni – sóhajtotta.

- Gondolom, már mindent tudsz – Itt hagytam egy kis szünetet, hogy bólintani tudjon. – Remélem az igazságot mondta el. – Ahogy kimondtam döbbentem csak rá, hogy erre még nem is gondoltam.

- Ahogy elmondta nagyon nem lehetett más, kivétel ha azt akarta, hogy én szakítsak vele. Bár, ezt erősen kétlem – mosolygott el kissé, ez belém is jókedvet töltött.

- Szóval, biztosan nem halandzsázott? – kérdeztem, de ahogy ránéztem tudtam a választ.

- Ezer százalék – mondta és a fejét is megbiccentette, hogy hatásosabb legyen.

- Akkor? Miért jöttél? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, mivel eléggé nagy hülyeséget követett el, ezért nem csodálkozna egyikünk sem, hogyha többet látni sem akarnád őt. De azt hiszem, mind ketten tudjuk, hogy ez nem fog össze jönni, nem igaz? – gyorsan fejezte be, mert éppen akkor hozta ki a nagyon „modern” körmű pincérnő a teámat.

- Köszönöm – mondtam, majd miután elment, Rachelhez fordultam, aki még mindig a pincérnő útját követte. – Igazad van, folytasd!

- Na, akkor, miért ne bocsátanál meg? Hiszen, ha te sem tudnád azt tenni, amire készülsz, akkor mi választ el? Tudom, hogy ez nagyon kiakasztott, nem is tudom, hogy mit csinálnék én, de Finn nagyon akarja, bármit megtenne! – Ezeket már felém mondta, s mikor látta a kétkedő nézésemet, hozzátette. – Mindent megtenne érted, Kurt, csak azért, hogy kibékíthessen valahogy! Hát nem érted? Jelen pillanatban talán még nálam is fontosabbnak tart! Amit nem mondom, hogy nem esik kissé rosszul, de meg tudom érteni.

- Biztosan? Mondtad, hogy nem tudnál mit tenni, akkor gondold csak át ezt! Milyen döntést hoznál meg? Mi lenne az a pont, ahonnan már nem tudnál benne többé megbízni, vagy egyáltalán, bárkiben? – Tudtam, hogy nem érdemli meg azt, hogy így beszéljek vele, de nagyon érdekelt. Közben hangom akaratlanul is sötétté vált. Láttam, hogy meglepődik, sőt, még hátra is dőlt székén a döbbenettől.

- Nos…én… nem tudom – sütötte le a szemét. Sóhajtottam egyet, de erre nem figyelt fel. A teámra összpontosítottam, átgondoltam gyorsan mindent még egyszer, majd megszólaltam.

- Tudom, de nem baj. – Kavartam egyet a gőzölgő teán, ami miatt csak éreztem, hogy felkapja a fejét. – Viszont megadom neki a lehetőséget. Nem akarom kizárni az életemből, ezért – nyomtam meg a szót – bocsátok meg. Viszont, ha ezt is elbaltázza, nem érdekel többé.

- Köszönöm! – mondta hálásan. Felállt, és egy pillanat alatt, úgy, hogy észre sem vettem, már át is ölelt.

- De tényleg ez lesz az utolsó! – Végre ittam a megrendelt italomból is erre.

- Ennek nagyon örülök! Gyere, menjünk most, közöljük vele ezt a nagyszerű hírt! – Már a kabátját vette, így nem maradt sok választásom, főként, hogy közben még a szeme is csillogott, aminek szinte lehetetlen ellenállni.

Nehezen felálltam, magamra aggattam a kabátomat, de ezt is gyors tempóban, ugyanis barátnőm már húzott kifelé az üzletből. Érdekes mód hallottam valami ordibálást még a kávézóból, de ez minket már nem érintett, különben is befordultunk a sarkon, így nem értettem tisztán sem.

Tíz perc sem telt el, míg futólépésben visszarángatott Rachel. Ez kissé nevetséges, hiszen oda harminc percembe telt elmenni, így vissza tekintve pedig nagyon is úgy éreztem, hogy lassú voltam. Nagyon lassú. Végül már csak a bejárati kulcsot kellett megtalálnom, de kiderült, hogy nem volt rá szükség, ugyanis az ajtó nem volt bezárva. Azt hittük, mind a ketten, hogy Finn látott minket az ablakból, de mire beértünk már sehol nem volt. Miközben levettük a felesleges, meleg ruhákat, végig szólongattuk. Nem bújt elő, ami egy kicsit –engem legalábbis- aggasztani kezdett. Elindultam a konyha felé, de félúton megtántorodtam, ugyanis egy kés pengéjét láttam megcsillanni magam előtt.

Köszönöm, hogy elolvastad!

4. fejezet - A nő

Sziasztok! Végre összejött ez a fejezet is :D. Remélem tetszeni fog, és nem lett túl zavaros a vége x). Jó olvasást kívánok mindenkinek! Kizz

4. fejezet -

A nő

Próbáltam összeszedni magamat, de nem ment. Aztán észrevettem egy különös dolgot, - bár igaz, furcsa volt, hogy egyáltalán tudtam gondolkodni ebben a helyzetben, - a két fénypont eggyé vált. Nem volt köztük táv, de még csak az autót sem láttam már. Egyre jobban kezdtem félni, remegni. Mikor újra éreztem, hogy meg tudom mozgatni a végtagjaimat, már késő volt, mégis elkezdtem csapkodni. Utána minden nagyon gyorsan történt. A világosság bekapott, szinte eggyé váltam vele. Hamarosan valaki beszélni is kezdett hozzám. A nevemen szólított, s kérlelt, hogy nyissam ki a szememet. Nem akartam, amikor észbe kaptam, hogy mi van, ha kórházban fekszem, eddig kómában?

Nagy nehezen megtettem amit akart, de itt nem álltam meg. A nagy hévben felültem. Döbbenten vettem észre, hogy egy szobában vagyok, s éjjel van. Azt sem értettem, hogyan nem esett bajom, mikor úgy rémlett, hogy egy autó csapott el. Aztán minden lassan, komótosan a fejembe szállt. Álmodtam, csak álom volt az egész.

- Végre – nyögte valaki. Összerezzentem, de hamar rájöttem, hogy Mercedeséknél vagyok. Ezért nem volt ismerős a szoba. – Azt hittem szívrohamot kapok mikor megütöttél. – Elszégyelltem magamat. Igaz, hogy az álmairól nem tehet az ember, mégis… bántottam.

- Sajnálom. – Mást nem tudtam mondani. Mit mondhattam volna? Ha megígérem, hogy nem csinálok ilyet, még akkor is megtehetem akaratomon kívül. Másnak pedig nem nagyon lenne értelme.

- Nem gond. De mit álmodtál? Vagy miért kezdtél el sikoltozni és csapkodni? – A könyökére támaszkodott, úgy beszélt hozzám. Látszott, hogy nagyon fáradt, mert szemeit dörzsölgetni kezdte.

- Hát… - Nem tudtam, hogy elmondjam-e, mert mi van, ha megsértem azzal, amit álmodtam? Hiszen valahol nekem is így kell gondolnom, ha az álomvilágomban így alakult. – Lényegében olyan volt, mintha most játszódna, pont hajnali háromkor. – Akkor figyeltem meg a velünk szemben lévő, vörösen világító kijelzőt. Én is meglepődtem rajta, de egyszer-egyszer a véletlen is közbe szólhat. – Kaptam egy hívást Finntől, hogy segítsek, mert betörtek hozzánk. Még idejében sikerült elbújnia és volt annyi lélekjelenléte, hogy a mobilját is magánál tartsa. Remegett a hangja, sírt is, úgyhogy azonnal rohantam hozzánk, de előtte… - haboztam. Ő csak kérdőn nézett rám. - … még szóltam neked, hogy hívd a rendőrséget, de te nem tetted, mert nem hittél neki. Aztán a végén mondtam, hogy majd onnan hívlak, akkor viszont muszáj segítened. – Nem néztem a szemébe, végig a takarót bámultam. – Utána a pizsamámban, mint az őrült száguldani kezdtem a házunk felé. Már éppen megérkeztem volna, mikor egy maszkos alakot láttam velem szemben. Valamiért úgy gondoltam, ha csak simán elfutok mellette, akkor semmi gondom nem lesz, hagy elmenni. Így belegondolva eléggé nagy hülyeség – pirultam bele. – Aztán, ahogy egy vonalba kerültünk, ő elém ugrott, majd neki vágott az útnak. Megszédültem, és mire normálisan tudtam volna járni, addigra már egy autó jött felém. Mielőtt elütöttek volna keltettél fel – fejeztem be halkan. Vártam a reakcióját, de nem szólt semmit, én pedig nem mertem felé nézni. Kész röhej az egész álom, nem kellett volna elmesélnem, miért tettem? – dühöngtem magamban.

- Értem – mondta csendesen. – Még valami? Vagy csináljunk valamit? – Mielőtt bármit is szólhattam volna, folytatta. – Persze megértem, ha fáradt vagy és aludnál, tényleg nem lenne ellenemre – hangja lágy volt. Nem volt érdemes annyira idegesnek lennem, ő bármit megért.

- Hm, tudod mit? – néztem – végre – rá csillogó szemekkel. - Nagyon sok a levezetetlen energiám, menjünk futni!

- Peeersze – nyújtotta vicceskedve. –Hogyisne! Induljunk miután felöltöztem, rendben? – Azzal vissza feküdt az ágyba.

- Na, légy szíves! Úgy szeretnék! – Gyerekes módra váltottam.

- Hagyj békén! – Ahogy kimondta felém fordult, majd maga mellé fektetett. Rám dobta a párnámat, utána pedig visszaaludt.

Mire normálisan elhelyezkedtem, ő már újra az álomvilágába lépett. Bár kissé féltem én is visszatérni oda, végül rájöttem, hogy nem kell. Legfeljebb, majd mikor rájövök, magam irányítom az eseményeket. Ha meg nem, akkor lehet, hogy megtudom, mi lett volna a sorsom a felkelés előtt.

De mikor már-már tényleg elaludtam volna, nem mertem. A szívem az érzésre kalapálni kezdett, a levegőt nehezebben vettem. Nem gondoltam volna, hogy egy illúzió egyszer ennyire megvisel.

De félálmomban rájöttem valamire, ami új színben tüntette fel a dolgokat. Mi van, ha ez egy megérzés, egy égi jel, hogy történni fog Finn és velem kapcsolatban egy szörnyű baleset, vagy valami hozzá hasonló? Persze, az sem kizárt, hogy nem a véletlen műve lesz az egész… mindegy is. Amint elkezdtem ezen „agyalni” az alvástól nem kezdtem el görcsölni. Ez úgy tűnt számomra, mintha a világ igazat adott volna…

Délelőtt tizenegy óra:

A konyhából jövő csörömpölésre ébredtünk, - jobban mondva riadtunk fel. Mercedes anyja ejtett le valamit a konyhában. Amint ez eljutott a tudatomig lementünk hozzá, hátha kell segítség bármiben is. Mikor beléptünk a konyhába nem tehettem róla, újra elcsodálkoztam rajta. Olyan szép, harmonikus volt a sötétbarna fabútorokkal, rajtuk fekete gránittal, amiken a legmodernebb konyhai felszerelések álltak. A falakat festmények díszítették, de még azokat is gondosan megválogatva. A csaphoz legközelebb egy vízesést ábrázoló, míg az ablak mellett madarakkal díszített tájképek sorakoztak. Lélegzetelállító volt még a padló is, amelyet szintén sötétbarna kővel raktak ki. Érezni lehetett, hogy milyen sok munka van benne. Az összehangolásban, a válogatásban, és a tisztántartásában. Csodálatos volt, nagyon otthonos. De persze ezt nem nézhettem olyan sokáig, mint máskor, mert mindenfelé szanaszét álltak az ezüst evőeszközök. Éppen azt pakolta át, amikor kicsúszott a kezéből. Nem fáradtunk vele sokat, pár perc alatt megtaláltuk az utolsó kiskanalat is. Még váltottunk pár szót, majd visszatértünk Mercedes szobájába.

Eldőltünk, majd azon kezdtünk el gondolkodni, hogy mit csinálhatnánk aznap. Ezen egy percet sem elmélkedtem tegnap, igazából azt hittem, hogy észbe kapok és találok valami jó megoldást Finn problémájára. De, mint mindig, megint nem azt csináltam, mint amit elhatároztam. Miért is tettem volna? – kérdeztem magamtól líraian.

- Nem tudom, neked mihez lenne kedved? – kérdeztem végül én.

- Pont ahhoz… - válaszolta, vagyis inkább csak benyögte a szokásos mondókáját.

- Az jó – értettem vele egyet. Pont azt csinálni, mindig kedvünk van, bár igaz, még nem tudjuk, hogy mit rejt a mondat, de az már csak részletkérdés.

- Talán elmehetnénk… a szoba túlsó felére, ahol ott van a mobilom, és megkérdezhetnénk pár embert, ők mit terveztek mára, hátha kapunk ihletet – vetette fel és tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja.

- Felőlem – mondtam.

Több percen keresztül vártunk arra, hogy megjöjjön az ihlet, de csak nem talált meg minket. Folyton azon tanakodtunk magunkban, hogy hogyan csinálhatnánk meg, de valahogy egyikünknek sem jutott eszébe semmilyen kevésbé fárasztó megoldás, mint ami szinte már kínálta magát. Nem, nem jutottunk eredményre, így egy nagy sóhajtás kíséretében, amit a teljes lemondás követett megkérdeztem.

- Felállunk? – utaltam arra, hogy egy centit, vagy még annyit sem tettünk meg. Sőt, lényegében még másik helyzetet is lusták voltunk felvenni.

- Utánad – kuncogott.

- Gonosz! – mondtam én is jó kedvűen. Nem tehettem mást, mint hogy feltápászkodom. De végül valahogy sosem jutott el a lábam a padlóig.

- Jaj, hogy lehet valaki ennyire lusta! – kiáltotta nevetve. – Majd akkor én ide hozom.

Elérte a mobilját, majd megpróbált gyorsan vissza térni az ágyba, de az anyja megállította.

- Kislányom, remélem nem terveztél semmit sem mára – mondta kissé szomorúan. Mercedes intett, hogy nem. – Akkor jó, mert most el kell mennünk.

- Miért, mi történt? – hangján hallatszott, hogy kezd kétségbeesni.

- Semmi komoly, ne gondolj rosszra, csak éppen a papának muszáj segítenünk. Tudod, hogy folyton barkácsol. Nos, most megitta a levét, mert valamit rosszul kötött be, hogy miben nem tudom, és egy kisebb robbanás után, - ahol nem volt ott – mindent lesodort a falról. Pont ezért kell mennünk, mert az egész szoba, ami érintett volt, csupa por és kosz. Fel kell takarítanunk. – Várt egy pár percet, de Mercedes nem válaszolt. Azt hiszem kisebb sokkot kapott attól, hogy felrobbanhatott volna a nagyapja, amit nem csodálok. Valószínűleg én sem tudnék mit kezdeni a helyzettel. – Készülődj, fél óra és indulunk. És nem kell félni, nem olyan robbanás történt, mint amilyenre… - felém nézett, majd vissza a lányára. - … ti gondoltok. Csak szelet fújt az a gép, mondjuk nagyon erősen, ezért vert le mindent a falról. Közben pedig olyan hangot adott, mintha felrobbant volna.

Láttam, hogy megkönnyebbülünk mind a ketten.

Pár perc alatt én is elkészültem, majd indultam haza, hogy ne zavarjak. Még beszéltünk pár szót, meg mondtam, hogyha bármilyen segítség kell, akkor hívjon fel. Azt felelte, hogy így tesz mindenképp, majd elköszöntem az édesanyjától is és távoztam.

Nem készültem fel semmilyen jóra, hogy mire érek haza. Aztán mikor beléptem, és hangosan bezártam az ajtót, merült csak fel bennem az a gondolat, hogy mi van, ha áthívta Rachelt, és esetleg tovább léptek? Na, akkor azt hiszem jól beégtem volna. De már amúgy is meghallottak, akkor pedig teljesen mindegy, ha lelépek nem?

Persze miután gondolkodtam, igazam is lett. Először nem Finnt láttam meg, hanem Rachel jött velem szemben. Mosolyogva, tündökölve és szerencsére ruhában. Nagyon csinos zöld hálóruhában. Körülbelül a térdéig ér, és pont annyit emel ki a testéből, amennyi szükséges. Amióta figyel magára, azóta javult valamit az ízlése. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csináltak valamit is az este, vagy csak egyszerűen jól érezte magát. Bár, nem hinném, hogy megtették, neki annál többet jelent ez, és amúgy is túl okos, hogy ne tervezze meg előre, romantikusra, tökéletesre.

- Szia! – köszöntött boldogan.

- Szia! Hát te? – kérdeztem mosolyogva.

- Finn mondta, hogy egyedül van, azt pedig tudta, hogy én is. Ezért megkérdezte, hogy nem-e akarok itt lenni vele, és amint látod, itt vagyok – kacsintott felém.

- Ez nagyon jó! És történt valami az éjszaka? – hangomat sejtelmessé váltottam.

- Jaj, ne butáskodj! – ütött egy kicsit a karomon, nevetve. – Szerinted? Úgy ismersz te engem?

- Nem, de azért jobb erről meggyőződni.

Folytattuk volna még, de feltűnt Finn is, aki egy pár csábos mondattal elküldte Rachelt készülődni, és figyelmeztette, hogy az apjai hamarosan megérkeznek. Miután eltűnt a szobaajtó mögött a levegő fagyos lett köztünk. Mielőtt bármit is mondhatott volna, én csak elmentem mellette. A szobám lett volna a célpont, de nem voltam elég gyors.

- Minek jöttél vissza? – kérdezte szárazon.

- Itt lakom – mondtam szintúgy.

- És? Azt hittem, ha már velem nem jött össze, keresel egy másik szerencsétlent, akit zargathatsz! – hangja sötétebb árnyalatot vett.

- Már mondtam! Nem akartam semmit tőled azóta! Ebben mit nem lehet megérteni? Miért kell újra és újra belém köss? Ha nem tetszem akkor tűnj el a francba, nem kellesz ide! – Nagyon jól esett kimondani, el sem tudtam hinni, hogy egyszer az ordítozás fog egy kis lelki békét hozni nekem.

- Ja, persze! Csak tudod, ha már itt tartunk, akkor engem jobban marasztalnának a szüleink, hiszen én legalább normális vagyok! – gúnyossá vált, egy ördögi vigyort is felvett. Mielőtt reagálhattam volna, folytatta. – Még a Biblia is azt mondja, hogy bűnös vagy! Akkor nem gondolod, hogy a világ engem jobban szeret? Beleértve az apádat is. Mindig is egy olyan fiúra várt, aki majd egyszer segít neki kocsit szerelni, megnézi vele a meccseket, jókat beszélgetnek a nőkről. De nem hinném, hogy egyszer is bele gondolt abba, hogy lesz egy elfuserált fia, aki a saját neméhez vonzódik és még csak a sportot sem szereti!

Ez nagyon fájt. Szíven ütött. Némává tett… Éreztem, ahogyan a föld kezd kicsúszni a lábam alól, ahogy minden forog körülöttem. Hamar el kellett menjek, nem volt kérdéses. Mielőtt még befutottam volna a hálómba láttam, ahogy kerek szemekkel figyel Rachel. Meglepődve, letaglózva. Beértem, az ajtót bezártam, a cuccaimat a padlóra löktem, majd hamar az ágyba vetettem magamat. Ott is olyan kicsire húzódtam össze, amilyenre csak tudtam. Éreztem, ahogy behúz magával a sötét. Nem akartam ellenállni, a teljes megszűnés is csábítóbban hangzott, mint az, hogy tovább is magamnál legyek. Mielőtt még megtörtént volna, hallottam, ahogy Finnt számon kéri a barátnője, miközben próbál bejutni hozzám. Nem jutott már energiám arra, hogy elküldjem. Még elfogtam olyan mondatfoszlányokat, amik azt sugallták, hogy ezt nem hagyja ennyiben. Hogy beszélni fog mindenki mással. Pedig ezt nem akartam, ez nem tartozott senkire, csak ránk. De ekkor minden érzésem eltűnt…

Finn szemszöge

- Ha nem beszélsz, én elmentem! – közölte erélyesen Rachel. Nem feleltem, ami neki annyit mondott, hogy útjára engedem. – Akkor szia! – mondta, majd olyan gyorsan ment el, hogy világos barna kabátja és sötét haja együtt lobogott.

Utána akartam szólni, hogy maradjon, de be kellett lássam, nem tudnék mit mondani neki. Egész egyszerűen nem az ő dolga volt, meg amúgy sem tudott volna rajta változtatni. Így hát csak vártam, hogy becsapja az ajtót. Ez meg is történt. Hangos volt, szinte beleremegett az előszoba is. Még vártam egy keveset, hátha visszafordul feltételek nélkül, de rá kellett döbbenjek, hogy ez nem fog megtörténni. Sajnos most eléggé kiszúrtam magammal. Nem kellett volna előtte Kurttel foglalkoznom. Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam féltestvérem szobája felé. Igazából magam sem tudom, hogy miért. Valahogy eltalált az aggodalom, hiszen miután kiosztottam, nem is kicsit, nagyon elsápadt. Rosszabb volt, mint Hófehérke holtan! Aztán amikor elindult befelé kissé a járása is bizonytalan volt.

Bekopogtam, szólongattam, de nem volt reakció. Szuper, most aztán egész nap nyomasztani fog… - nem akartam újra feldühödni, így a görény helyett, magamban is csak azt használtam, hogy - …ő. Végül is elhatároztam, hogy nem fogok semmit sem csinálni, nem is törődök vele, helyette foglalkozok a saját dolgaimmal.

Egyébként is késésben voltam. Már rég meg kellett volna jelennem Strando házánál. Bár úgyis megszokták, hogy mindig kések, akkor is… Miért kell mindig nekem késni? Tcha… nem szeretem ha rám kell várnia bárkinek is. Épp ezért gyorsan elindultam összekészülődni. Kerestem egy pólót, nadrágot, meg minden egyebet, amiket hamar magamra aggattam, utána pedig a fürdőbe vettem az irányt. Pár perc alatt teljesen kész voltam, már csak a kocsi kulcsom hiányzott, amiért még fordulnom kellett egyet a szobámban. Igaz, csak az ajtóba kellett beállnom, de ez most nem működött, ugyanis nem találtam a helyén. Körbenéztem. Nem sok mindent láttam ugyan, mert…

- Rendet kéne rakni. – Ja, ez az egy dolog jutott eszembe.

Elkezdtem a lehetséges helyeket átkutatni, de semerre sem volt. Irtózatosan felment bennem a pumpa. Nem tudtam elhinni, hogy Kurt bosszút állt rajtam, méghozzá ugyanazzal a módszerrel, mint amit én csináltam vele! Ez a majmolás nagyon gyerekes, nem hagyhattam szó nélkül! Mielőtt még elértem volna mostoha testvéremhez, felhívtam Strandot.

- Szia, itt Finn! – köszöntem gyorsan.

- Hello, hol vagy már? Mindenki miattad szív egy helyben – mondta flegmán.

- Ja, az a helyzet, hogy Kurt eltette valahova a kocsim kulcsait, úgyhogy nem tudom, hogy el tudok-e így jutni hozzátok. Szóval bocs, de ez ma nem fog menni – Az idegességtől a nyakamat dörzsölgettem.

- Az a mocsok… - hallottam, ahogy először elfojtja a dühét, majd egy fél percre elteszi magától a telefont és beszámol a többieknek. – Persze, nem gond, majd máskor eljössz velünk – beszélt újra hozzám. – És ne aggódj, nem marad megtorlatlanul!

- Oké, köszi, hali! – mondtam, majd gyorsan letettem.

Újra zárt ajtót találtam, de most már erőteljesebben kopogtam – csapkodtam – az ajtón. Nem kaptam választ, és már majdnem betörtem hozzá, mikor elért hozzám, mit mondott Strando. Ők majd úgyis megbosszulják ezt helyettem is. Hamar abbahagytam, és ugyan tudtam, hogy nem lát, egy gonosz vigyort muszáj volt megejtenem. Annyira jól esett tudni, hogy a haverok nem hagyják annyiban!

Fél óráig még kerestem, de sehol nem találtam. Aztán már csak két lehetőségem maradt. Vagy Kurtnél van, vagy a garázsban. Mivel az egyik helyre nem tudok bejutni ugyebár, ezért indultam is a második helyhez.

Gyorsan kijutottam oda, de az agyamból minden kiürült. Egy kép maradt meg benne, méghozzá az, amit éppen láttam. Az autómat… összetörve. Fel nem foghattam, hogy mi történt. Először mostohatestvérem jutott eszembe, de amikor közelebb léptem, láttam, hogy azokat a károkat, amiket ejtettek rajta ő nem tehette. Bár még így is fenn állt a veszélye annak, hogy valaki mással csináltatta ezt. Hiszen másként hogyan is juthattak volna be…

De nem is ez érdekelt, hanem, hogy mekkora a kár. Eléggé vészesnek tűnt a helyzet. Az egész kocsi körbekarcolva, a bal első ablak kitörve, így mindenhol szilánk darabkákat talált az ember… én leginkább a lábammal észleltem őket. És nagyon fájdalmas volt! Káromkodtam is egy kicsit – sokat – magamban. Belül is körbenéztem, ekkor láttam meg, hogy a gyújtóban van a kulcsom. Hamar kiszedtem, hogy megnézzem, azt megrongáltatta-e az a kis… De szerencsére semmi baja nem volt. Egyetlen egy szokatlan dolgot fedeztem fel rajta, mégpedig azt, hogy egy kis fehér papírt kötöttek hozzá, gondosan összehajtva.

Miközben kibontottam, majdnem kettétéptem a méregtől, de mázlijára épen megúszta. Kézzel írt volt, de tökéletesen olvasható. Nem tudtam rájönni, hogy ki írhatta, hiszen még egyetlen egyszer, de még csak hasonlót sem láttam ezelőtt. Egyet viszont teljesen biztosra vettem. Nő írta – vagy talán egy meleg srác? – Végül, mivel alá sem volt szignálva, elkezdtem olvasni.

„Remélem megtalálod ezt a levelet te kis seggfej! Mégis mit képzeltél, mikor úgy elküldtél? Tán azt hitted, hogy az anyád vagyok? Hát nagyot tévedtél fiacskám, ugyanis rohadt szar napom volt, és mikor Isten mentsen más valakiét könnyebbé akartam tenni, mit kapok? Egy nagy pofán csapást, mert az utca kellős közepén, a BARÁTAIM ELŐTT leüvöltötted a fejemet. Szerinted, hogy éreztem magamat? Szerinted azóta nem ég az arcom? Te kis pofátlan fasz! Amúgy képzeld, olyan hülye vagy, hogy miután beálltál a garázsba, TÁRVA-NYITVA hagytad azt a rohadt ajtót! Örülj neki, hogy én voltam és nem loptam el semmit! Úgyhogy még hálás is lehetsz nekem, amiért utána bezártam, te kis nyomoronc! Ja, mondjuk az igaz, hogy a kulcsért be kellett osonnom, de az már csak részletkérdés. Meg úgysem vettél észre, hiszen olyan vak vagy, mint a denevér! Bár, még az az állat akkor is kiszúrt volna, neki ott a hallása, de neked az agyad túlságosan tele van hülyeséggel, ahhoz, hogy az alapvető dolgokat is megtegye neked! Szóval. Csak azt akartam, büdös kölök, hogy tanulj meg viselkedni, és akkor talán nem lesz ilyen gondod máskor! Ó, és még valami! Remélem megérte akkor úgy sietned, hogy teljesen megsértettél. Remélem aki miatt, vagy ami miatt ezt tetted, az legalább boldog. Úgy tűnt sokat jelent neked, nem úgy mint a többi ember társad! Úgyhogy nagyon vigyázz magadra, és ha legközelebb találkozunk, akkor azt ne a bíróságon kelljen, mert nem vagyok hajlandó egy jogos dolog miatt a hátamat tartanom! De lehet, hogy meglátogatlak, és felszólítalak, hogy akkor térden állós bocsánatkérést követelek, virággal és bon-bonnal. Nem érdekelnek a kifogások! Így készülj!”

Miközben olvastam, egyre jobban felelevenedett bennem ez az emlék. Rémlett, hogy egy körülbelül anyámmal egy idős nő segíteni akart, hogy zöld kabátban volt és fekete magas sarkút hordott. Láttam az aggódást is a szemében, de akkor tényleg nem volt okos ötlet hozzám szólni. Aztán még inkább emlékeztem a parázsra a szemében, amit azután mutatott, miután pipacsvörös fejjel, visszhangozva üvöltözni kezdtem vele az utcán, az is előttem volt, ahogy a többi ember, - az a néhány, akivel ez a nő volt, - ijedten néznek felém. De hirtelen nem ez érdekelt. Jobban foglalkoztatott az az érzés, ami elfogott. Egy nagyon furcsa, ritka érzés, amit egy pár pillanat alatt átvett a harag. Éreztem, ahogy ezt meg fogom bosszulni, nem is kicsit. Már azt is tudtam, hogy kin fogom kitölteni a haragomat…

3. fejezet - Végzet!

Sziasztok! Meg van a harmadik fejezet is x). Ne aggódjatok, nem olyan hosszú, csak sok a párbeszéd xD! Tényleg, komolyan...! :P Remélem tetszeni fog! Főként neked Alice, mert te vagy a legkitartóbb ember akit ismerek! :D Szeretlek! (L) Jó olvasást mindenkinek!

3. fejezet - Végzet!

Kurt szemszöge:

Lezuhanyoztam és rendbe tettem magamat mire Finn felbukkant. Érdekes volt, mert nem a saját autójával jött, vagyis… csak félig. Puck-kal érkezett haza, ő vontatta maga után mostohabátyám kocsiját. Kezdtem összezavarodni. Mit haverkodik pont most Puckkal? Azt hittem, hogy kiáll mellettem, de akkor hová ment? Mit csinált? - Ilyen kérdésekkel a fejemben mentem a bejárati ajtóhoz. Nem sokkal később belépett. Mosollyal az arcomon üdvözöltem, hiszen békét akartam.

- Szia! – Meg sem várva a válaszát kezdtem el a saját mondandómat. – Figyelj, nagyon sajnálom ami történt, tudom, hogy nagyon nyomasztó neked ez az egész, hiszen nem mindennapi helyzet lehet ez neked… - folytattam volna, de amikor rám nézett szemében utálatot láttam. Ez rögtön elhallgattatott.

- Nem érdekel. Te sem érdekelsz – szaggatottan mondta. Nem értettem, kezdtem összezavarodni.

- Mi? Nem igazán értelek – hangom azonnal gyengébb lett, pont úgy, ahogy én is. Úgy éreztem, hogy nem bírok megállni a lábamon.

- Mi mi? Egyszerűen fel kéne tudnod fognod, de úgy tűnik ahhoz is túl hülye vagy! – ordította hirtelen. – Megmondtam, hogy nem akarok veled semmit, mert én NEM VAGYOK MELEG! Világos? – határozottan mondta. Ijesztően magabiztos volt. Mivel nem mondta tovább, rájöttem, hogy nekem kell válaszolnom.

- Persze. De azt hittem, hogy már tisztáztuk ezt. Hogy… - A szavamba vágott.

- Hogy mi? Hogy jöttem rá, hogy neked mégis többet jelentek? Erre vagy kíváncsi? – Az, hogy semmit sem értettem enyhe kifejezés volt a helyzetre. Valószínűleg a „nemértem” nézésemet összetévesztette a „jajnerájött!” arckifejezésemmel. – Elmondták. A többiektől kellett megtudnom, hogy te rám akartál mászni úgy, hogy nem érdekelnek az én érzéseim. Még erőszakot is alkalmaztál volna, ember? Mi vagy te? Valami kiéhezett prosti? Vagy mi? Mit képzeltél magadról? Mondjuk azt hittem, annyi eszed legalább van, hogy azt észreveszed, hogy én százszor erősebb vagyok, így simán le tudtalak volna állítani, de… - Itt elakadt, majd a földet kezdte el bámulni. Nem értettem teljesen mi történt, de az meglepett, hogy mennyit tudott beszélni folyamatosan. Még soha nem hallottam ennyi szót tőle egymás után.

Odamentem hozzá, meg akartam fogni a vállát, kicsit megnyugtatni, hogy akárkitől is… ó. Már értem. Puckék telebeszélték a fejét. Milyen jó, hogy a focisták, - akik semmit nem tudnak róla, és ez fordítva is így van, - nagyobb bizalmat élveznek, mint a saját féltestvére, aki mindig megpróbálja átsegíteni a problémákon. Hát persze, lényegében a melegekben nem szabad bíznia egy heterónak… - Oké. Most állj le! – Szólítottam fel magamat. Ezzel most semmire nem mentem volna, majd talán később. Szóval odamentem hozzá, hogy megnyugtassam, ez csak egy rossz vicc. A vállára akartam tenni a kezemet, hogy hatásosabb legyek. Mikor már félúton járt a karom durván neki lökött a szekrénynek.

- Ne nyúlj hozzám! Még nem biztos, hogy ez nem fertőző – mondta megvetetten, majd egy grimasszal az arcán a szobájába ment. Alig tudtam felfogni a szavai jelentőségét és a tettének súlyát.

Mi baja? Mit tettem? – Csak ez járt a fejemben. Pár perccel később hirtelen újra megjelent. Én még mindig egy helyben álltam, s megpróbáltam feldolgozni a történteket. Olyan szívesen megütöttem volna, de túl erős hozzám képest. Amellett pedig nekem fontos a család. Mikor egy pillanatra egymás szemébe néztünk ő csak szégyent mutatott. Szégyent azért, aki vagyok, azért, mert a testvére vagyok. Nem tudtam mást tenni, amilyen gyorsan csak tudtam a szobámba mentem.

Az ajtót kulcsra zártam magam mögött, a zenét pedig a maximumra tettem. Nem érdekelt semmi. Az sem, hogy kopog az ajtón, miközben üvölti, hogy halkítsam le. Nem. Túlzottan féltem attól, hogy meghallja ahogy sírok, pedig az arcomat tompításként még a párnába is hajtottam. Végül feladta, szerintem betette a fülhallgatóját és inkább saját magával volt elfoglalva, mintsem azzal, hogy bocsánatot kérjen vagy megbeszéljük a dolgokat.

Másnap:

Reggel nem változott semmit a helyzet. Megpróbáltam kideríteni, hogy mennyire gondolta komolyan, de amikor hozzá szóltam csak elfordult, vagy rám morgott. Bár igaz, ezzel is mindent érthetően közölt velem. Gyűlöl. És az egész az én hibám, ha akkoriban nem szálltam volna rá ennyire, talán most nem kellene így élnünk egymás mellett. Vagy ha tegnap normálisabban tudtam volna viselkedni. Nem volt igazságos rögtön letámadni.

De… Az ő hibája volt, miatta történt! Ha nem árul el, akkor nem buktam volna ki és akkor most nem tartanánk ott, ahol! Ezt neki is be kéne látnia. De amilyen makacs és önfejű ez nem fog megtörténni, vagy legalábbis nem mostanság. Úgy utálom az ilyen helyzeteket. Ó, hogy miért történik ez meg? Nem tudom elhinni. – Duzzogtam magamban, azzal a tudattal, hogy fölösleges, úgysem érek el vele semmit.

Vele kellett volna mennem, mint minden reggel, de olyannyira feszült volt, hogy tanítás előtt jóval odaértem. Nem voltak sokan, sőt, inkább úgy mondanám, hogy nem volt rajtam kívül senki a folyosón. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd menekülni akarok otthonról. Rossz volt bele gondolni, hogy ez megtörtént. Egyszerűen nem akartam elhinni, de mégis, muszáj volt, hiszen pont átéltem azt, amit soha, senkinek nem kellene. Nem tudtam magammal mit kezdeni, ettől pedig az unatkozás környékezett.

Kimentem az udvarra és mielőtt felhívtam volna Mercedest, hogy mikor ér be, mert már itt vagyok, megjelent Artie és Tina. Megörültem nekik, rögtön odamentem hozzájuk. Miután köszöntünk egymásnak rögtön kikérdezésbe kezdtek, hogy mit keresek ott. Nehezen, szoruló torokkal, de azt mondtam, hogy már nem volt mit tennem otthon. Az, hogy elhitték az erős kijelentés, de utána már csak beszélgettünk. Szerencsémre. De volt egy olyan érzésem, hogy itt még nem fejeztük be.

Hamarosan elkezdődtek az órák. Mindegyik unalmas, eseménytelen volt, de még így is jobban örültem neki, mintha otthon feküdhetnék. De aztán, mielőtt végleg elaludt volna a társaság az egyik tanár kitalálta, hogy dolgozzunk csapatokban. Fejlesszük a közösséget. Ettől hirtelen mindenki örült, életvidám lett, felfrissültek. Főleg azzal a tudattal, hogy ez a tanárnő nagyon rendes, figyeli ki-kivel barátkozik, hogy vannak el. Van, amikor olyat enged meg, hogy válasszuk meg a csapattársainkat és úgy is dolgozhatunk, vagy akár több, másféle módszerrel a mi köreinket szolgálja.

- Gyerekek, ma azt szeretném, ha egyetlen egy csapattagot választanátok magatok mellé, vagyis alkossatok párokat. A többieket én szabom meg. – A végén nem bírta kihagyni a kedves mosolyát, egyik szeme pedig boldogan kacsintott felénk.

Egy pillanat alatt megtaláltam Mercedest a szememmel, majd felé igyekeztem. Ő már mosolyogva várt. Az ilyen pillanatokban érzem magamat mindig a legjobban, mikor tudom, hogy valaki szeret, hogy valaki meghallgat. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Miután mindenki kiválasztotta a párját körbenéztem. Pont ahogy gondoltam, együtt voltak a testvérek, a legjobb barátok, vagy éppen a szerelmesek. Mindenki arcán megnyugvás tükröződött. Aztán a tanárnő elkezdte összeszedni a csapatokat. Most négyfőseket állított csinált. Tinát és Artie-t Mike-kal és az egyik haverjával rakta össze, a szurkolólányokat – mivel többen voltak, mint négy, - két csoportra osztotta. Aztán hozzánk is eljutott. Mercedesszel épp az alkalmas partnereket néztük. Amint megláttam az egyik ilyen párost az ereimben a vér egyből megfagyott. Rachel és Finn. Ők voltak a lehetségesek. Mostohabátyám egyszer sem fordult felém, még véletlenül sem. Én viszont végig őt néztem, persze megpróbáltam minél jobban eltitkolni ezt. De láttam, hogy reménykedik, imádkozik azért, hogy a tanár lássa, ő nem velünk akar lenni, jobban mondva velem.

- Akkor ti pedig legyetek… - kezdte a tanárnő. Fejét ide-oda forgatta, megnézte az összes maradék félcsapatot. - … Áh, meg is van. A párjaitok pedig Mercedes és Kurt – mosolyogta. Teljesen meg volt róla győződve, hogy jó döntést hozott. Hát persze. Hiszen ő nem tudhatta a magánéleti problémáinkat. Addig jó, ameddig senki nem is tud róla. – Erre gondoltam. Próbáltam magamat azzal nyugtatgatni, hogy ezt ő is ugyanígy érzi, így nem rendez jelenetet.

- Ez biztos? – kérdezte kissé kétségbeesetten Finn. A tanárnő egy darabig értetlenül állt előtte, de ezen hamar túladott és újra a kedves arcával együtt rábólintott.

- Természetesen. De ez gond Önnek? – hangja kedvesen csengett, de inkább hasonlított arra, hogy „teljesenmindegymitakarszazleszamiténmondok” hangsúlyra, mint a „habármigondvanszóljmegoldom!” kedvességre.

- Nem. Persze, hogy nem – motyogta utána, majd kelletlenül Rachel kezét fogva indultak meg hozzánk.

Rachel semmit nem értett az egészből, tekintete zavaros volt. Mercedes szerencsére nem arra figyelt, vagy legalábbis nem úgy tűnt, így attól nem tartottam, hogy kérdezni fog. Amikor megérkeztek csak mosolyogni tudtam, s úgy tenni, mint aki örül. Ez félig igaz is volt, hiszen Racheltől boldog voltam, egyedül Finntől tartottam.

Még egy kevés idő telt el mire elkezdte mondani a tanárnő a feladatot. Nem volt nehéz, igazából még csapat munka sem kellett volna hozzá. Bár az tény, hogy annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésünkre állt nem lehetett volna megoldani egyedül, de amúgy tényleg nem kellett mást csinálni csak olvasni. A szövegben volt meg az összes válasz.

- Rendben. Akkor Mercedes te megcsinálnád az első részt? – kérdezte kedvesen Rachel. Megvárta, míg a barátnőm bólint, majd felém fordult. – Kurt, neked jó lesz a harmadik rész? Nagyon szeretném a másodikat – kérlelt. Kissé kuncogva bólintottam. Vicces fejet tudott néha vágni, ami egyben aranyos is volt. Ez volt az egyik legszeretnivalóbb tulajdonsága. – Akkor neked jó lesz a negyedik rész? Az a legrövidebb, direkt neked gondoltam. – Ekkor már Finn felé fordult, aki ránézett a kijelölt részére, majd hevesen bólintott.

- Persze, nem gond. Nekem tökéletes lesz – mondta lelkesen. Felém még akkor sem nézett, végig a lapját, vagy a barátnőjét figyelte.

Pár perc alatt mindenki dolgozni kezdett. A csöndet csak néhány pusmogás zavarta meg, de azok is hamar abbamaradtak. Amikor egy pillanatra felnéztem láttam, hogy néhányan már bőszen írják a válaszokat, de aztán rájöttem, hogy csak unatkozásból rajzolgatnak. Nekem nagyon érdekes volt a látvány és az élmény. Itt minden meg volt engedve, amit csak szeretnénk, jó társaság, csapatmunka, vagyis a beszélgetés normális lenne, mégis. Mindenki angyalian viselkedik, némán. Valahogy, akárkinek az arcára néztem boldogságot láttam, mosolyt. Ez az összes társamnak újdonság volt, de jó új élmény. De egy valami nagyon idegesített. Finn lábmozgása. Amióta az olvasás kapott főbb szerepet, azóta dobol a lábával. Valamitől nagyon ideges volt, de azt már meg nem mondtam volna, hogy mitől. Az rendben van, hogy nem voltunk éppen a legjobb helyzetben, de ennyire nem akadhatott ki a közös munkától.

Végül a lehető legjobban kizártam őt, és újra visszatértem a szövegemhez. Hamar végeztem, már az egészet ki is jegyzeteltem. Amikor ezt meglátta Rachel azt javasolta, hogy mondjam el gyorsan, legalább annyival előrébb lennének. Mercedes is beleegyezett, nekem is jó volt, Finn pedig nem szólt semmit, a hallgatás pedig beleegyezés ugyebár.

Az összes adatot amit találtam nekik is elkezdtem mondani. Eléggé nagy területről volt szó, így sok új információt kellett leírni, de ezt senki sem bánta. Még bőven beszéltem, magyaráztam, mikor Finn közbe szólt.

- Állj… - mondta halkan. Mindhárman felé néztünk. Nem értettük, hogy mi a gondja, mit akar. – Figyelj, állj le, jó? Nem tudlak hallgatni, nem tudok melletted ülni. Azok után amit terveztél ez nekem túlságosan is nehéz. És, hogy őszinte legyek, nincs hozzá se gyomrom, sem hangulatom. Úgyhogy, nem lehetne, hogy a te részedet átugorjuk és utána úgy tennél, mintha itt sem lennél? – kérdezte. Hangja tele volt gúnnyal, én pedig ledermedtem. Semmit nem tudtam hozzá szólni, egyedül azt éreztem, hogy hányingerem lett. A világ is forogni kezdett velem.

- Micsoda? Mit mondtál? – nézett értetlenül Mercedes.

- Nem beszéltél komolyan ugye? – tette hozzá Rachel, ugyanolyan döbbenettel. – Ti csak kieszeltetek valami csapdát ugye?

- Minden szót komolyan gondoltam. De erről csak is ő tehet – mutatott felém. Úgy éreztem alig kapok levegőt. Válaszolni nem tudtam, de egy dolgot mindenképpen akartam. Kimenni, elmenekülni onnan azonnal! Ennek megfelelően is cselekedtem.

- Ha megbocsátotok… - suttogtam, szinte én is alig értettem. Felálltam a székemből, majd gyors, bizonytalan lépésekkel a tanárhoz siettem. – Elnézést kérek, de tudja elég rosszul vagyok, szeretnék elmenni az iskola orvoshoz. Nem tudom, mi történhetett, lehet, hogy valamit elkaptam itt, az iskolában – hadartam.

Nem néztem fel, mert a szemeim könnyezni kezdtek.

- Biztos rosszul vagy? – kérdezte, miközben próbálta megnézni az arcomat.

- Igen, és gyorsan kiszeretnék menni – amennyire csak tudtam a hangomat határozottnak mutattam, de még így is kissé megremegett.

Még gondolkodott egy rövid ideig, majd rábólintott. Olyan hamar tűntem el, ahogy csak tudtam. Nem bírtam ott maradni, az összes szavával egy darabot megölt bennem. Ennyire rossz ember vagy testvér nem lehetek! Vagy mégis? Össze voltam zavarodva. Azt sem tudtam, hogy az iskola melyik részén járok, egyedül annak örültem, hogy nem voltak túl sokan az osztálytermeken kívül, főleg nem olyan, akiket közelebbről ismertem volna.

Végül, mikor már kissé lehiggadtam láttam csak meg, hogy sikerült elérnem az orvosit. Be nem akartam menni, ezen segíteni senki nem tudott, egyszerűen csak fogtam magamat és leültem a falhoz csavart, szürke székekre. Amennyire csak tudtam, a háttámlához nyomtam magamat, lábaimat pedig felraktam, majd szorosan átöleltem őket. Nem érdekelt semmi, az sem, ha rám szólnak, hogy mit képzelek magamról. Nekem a lényeg az volt, hogy ne lássanak. Legalábbis mikor fejemet a térdeimre hajtottam így éreztem. Azt gondoltam, hogy akik nem ismernek csak egy burkot látnak, ami olyan érzésekkel van tele, amihez semmi közük. Igen. Ez volt az egyetlen, ami segített abban a pillanatban. Senki nem látja mi az igazság, s amit nem látnak, és esélyük sincs felfedni csak elmennek mellette. Ezzel a szánalmas elképzeléssel tudtam csak magamra gondolni, a bajra koncentrálni. Lassan rájöttem, hogy az életem igazságtalanságokon épül. Eleve az a tény, hogy homofóbokkal vagyok körülvéve, már elriasztó. De az, hogy egy ilyen alakkal éljek, hogy vele birkózzak meg nap nap-után szinte túlélhetetlennek tűnt. Az is átfutott az agyamon, hogy ezt nem érdemli meg senki sem, még én sem, bármilyen is vagyok. Mert ez… Ez egyszerűen szívás. Nem lehet ellene tenni semmit, csak azt érzed, hogy mennyire függsz a másik embertől. Bár igaz, ami igaz, mindig mástól függsz. Egyszerű csak az életre gondolni. Ha a szüleim nem hoztak volna össze, most nem lennék itt. Ha az ő szüleik kerülték volna el egymást, akkor még ők sem élnének. Abba is bele lehetne bonyolódni, hogy kiktől függtek a találkozások. Talán egy baráttól, egy pincértől abban az étteremben ahol először meglátják egymást néhányan. Nem tudni.

De az biztos, hogyha az ember rájön, hogy valakinek ennyire ki van szolgáltatva – és itt most nem az életről, vagy egy nagyobb hatalomról beszélek, - akkor elgondolkodik, hogy mit tehetne ellene. Hogy a saját kezébe vegye az irányítást. Így voltam ezzel én is, de egy normális ötlet sem jutott az eszembe. Ha elszöknék, azzal csak apát hoznám idegességi állapotba. Ha elköltöznék, már ha egyáltalán találnék egy helyet, ahol lakhatnék, azzal sem érnék el semmit, hiszen a családomtól nem akarok távol lenni. Ha pedig édesapámnak elmondanám, hogy mit csinál, hogy ezt így nem bírom, hogy kérje meg őket a távozásra… akkor a szíve törne össze. Nem. Ez ellen nem tudok mást tenni, mint harcolni és reménykedni, hogy mielőbb vége lesz. – Döntöttem el magamban. Hirtelen, én sem tudom mitől könnyezni kezdtem. Bár nem akartam, sőt rettentően ellene voltam mégis, éreztem, hogy minden egyes kicsordult csepp után megkönnyebbülök. Szabadabban lélegeztem utána. Nem sokára felhagytam az ellenállással, vártam, hogy vége legyen.

Ekkor egy hang rázott meg. Erőteljes, számomra kedves hang, mégis abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak ne talált volna meg. Nem akartam, hogy úgy lásson…

- Na, mi történt, kérlek, mondd el! – Nem láttam, de tudtam, hogy tágra nyílt, aggódó szemekkel tekint rám Mercedes.

- Semmi – motyogtam. Gratulálok! Most aztán nagyon meggyőző voltál, biztos el is hiszi majd. – korholtam magamat.

- Azt látom – hangja gyöngéd és kérlelő volt egyszerre. – Jaj, ne sírj! – ült le mellém kezét a vállamra helyezte. Ez sokat segített, de még mindig nem mozdultam a felvett pózomból. Egyszerűen nem bírtam. Valahogy nem engedelmeskedtem saját magamnak. – Nos? Abbahagyod, vagy elmondod, hogy mi történt köztetek? – Válasz helyett csak nemet intettem. Felsóhajtott. – Rendben. Akkor, mit akarsz? Mit csináljak?

- Semmit. Nem akarom, hogy bele keveredj. Egyébként sem tudnál rajta segíteni… - elhallgattam. Talán, ha szerencsém van elmehetnék hozzájuk. Addig sem kellene a bátyámmal lennem, meg talán ő is lehiggad, ha egy darabig nem látjuk egymást.

- Igen? Mit akarsz mondani? – sürgetett, de inkább csak aggodalmaskodásból, mint sem türelmetlenségből.

- Lehet, hogy egy kicsit még is tudsz. Átmehetnék ma hozzátok? – kérdeztem reménykedve.

- Persze! –szinte hallottam a csillanást a szemében. – De ha már átjössz, akkor remélem úgy tervezted, hogy ott töltsd az éjszakát is. – hangja boldog volt, én is örülni kezdtem. – Meghívjak még valakit? Rachelt akár?

- Az ötlet jó… de most ne. Nem baj, ugye? – Senkit nem akartam megsérteni, de így is örülni fogok, ha nem mondok el semmit. A másik, hogy nem akarok semmilyen konfrontálódást Rachel és Finn között miattam, mert barátnőm tudom, hogy megvédene.

- Nem gond, hogy is lenne az. Akkor, mikor jössz át? – váltott gyorsan témát. Hagytam magamat, nem volt értelme folytatni.

- Mikor tudok? – céloztam a szüleire.

- Hát, mire hazaérek lesz egy olyan öt óra, mire megbeszélem velük eltelik egy tíz perc, összekészülődök, meg ilyenek… - a végére motyogott. Végre felnéztem, s arcán láttam, hogy mennyire elmélyült a teendőiben. Már épp vissza akartam mondani, hogy nem éri meg a sok elfoglaltság miatt még rám is figyelni. De megszólalt. – Szerintem hét körül már minden rendben lesz, de előtte majd hívlak, rendben? – A szemembe nézett, arcán kedves mosollyal.

- Rendben – bólintottam. – Már alig várom! Vigyek valamit? – Nekem is újra jó kedvem volt.

- Magadat, meg jó lenne, ha az eszedet is hoznád, tudod, nem csak egy bábot kérek! – ahogy befejezte mind ketten nevetésben törtünk ki. Nem is igazán a viccen, de jó volt végre röhögi valamin.

A többi órán már nem volt semmilyen gond, egyedül a Glee próbán kezdtek el kérdezgetni. Eleinte nem értettem, miért csak engem, de hamar rájöttem, hogy Finnt látszólag már mindenki eluntatta a kérdéseivel. A lehető leghamarabban lezártam azzal a témát, hogy nem akarok róla beszélni. Nem örültek neki, de hiába, nem érdekelt. Senkit nem akartam bele keverni, egyáltalán, ez nem az ő dolguk, ezen ők segíteni sem tudnak. Még hallottam, ahogy Artie és Tina meséli a reggeli dolgokat, de nem szóltam közbe.

Hamar eltelt a Glee próba, lényegében nem volt túl sok mindenről szó. A feladatunk egyszerű, mégis nehéz. Keresni egy olyan számot, ami kifejezi milyen a kapcsolatunk a családunkkal. Hihetetlen, hogy pont egy ilyet tudott adni. Megfordult a fejemben az is, hogy direkt csinálta, valószínűleg már rég eljutott hozzá a hír, miszerint Finn kirohanása után egyszerűen elmentem óráról. Király lesz ezek után dalt választani. Bár igaz, miért ne énekelhetnék apámról? Hiszen ő maga volt eddig a családom. Azt hiszem meg van, hogy kihez keressek számot. Hurrá!

Hazafelé nem kockáztattam, beültem Finn mellé az autóba. Természetesen rögtön besértődött, s dühöngeni kezdett. Nem figyeltem rá, semmit nem tettem, csak vártam, hogy végre elinduljon. Ez meg is hozta a hatását, pár stresszes perc után beindította a motort. Nem néztem se jobbra, se balra, hanem végig előre meredtem. Amilyen gyorsan lehetett, szinte kipattantam az autóból, majd az ajtónkhoz siettem. Már az előszobában vetkőztem, mire Finn beriasztózta a kocsit. Nem akartam sok időt eltölteni vele egy légtérben, épphogy annyit, amennyit a távolléti információm megkívánt. Mire beért, és bezárta maga mögött a fehér bejáratot, nekem már minden elő volt készítve a fejemben.

- Beszélhetnénk? – Láttam, hogy ellenkezni akar, de megelőztem. – Ne aggódj, semmi komoly dolog, csak szólni akarok, hogy ma este nem leszek itthon.

- Aha. Értem. Szóval itt hagysz egyedül, hogy minden házimunkát én végezzek el, ugye? – szemeiben felizzott a gyűlölet lángja. Nem értettem miről beszél, már napokkal ezelőtt befejeztük a takarítást, azon kívül pedig csak a mindennapi dolgok vannak, mint például a mosogatás.

- Öhm… Nem igazán tudom, hogy miről beszélsz. Nem emlékszel, hogy még a múltkor mindent befejeztünk? – Úgy éreztem, hogy én kezdek haragudni. Most mit akar ezzel? Minden hülyeséget összehord, annak érdekében, hogy kikészítsen?

- Hát… Arról beszélek… - gondolkodóba esett. Na, tessék, nincs egy érve sem. Szuper, mint egy tipikus hülye pasas!

- Figyelj, ne kezdj bele semmilyen hantába, oké? A felét sem csináltad volna meg egyedül annak, amit a szüleink mondtak, hogy ha én nem tartom észben! Arról pedig ne is beszéljünk, hogy akkor sem tudnál itthon tartani, ha tényleg így volna, mert nem vagyok hajlandó veled egy levegőt szívni! Ezt pedig csak magadnak köszönd! Úgyhogy szóltam, ha elfelejted ez van, nem az én dolgom! – Nagyon dühös voltam, soha nem beszéltem még így, ez pedig engem is meglepett.

- Igazán? Rendben, menj el! De, ne csodálkozz, ha a régi kulcsod már nem lesz jó a zárba, megértettél, seggfej? – kiabálta. Teljesen ledöbbentem, nem tudtam mit reagálni. Ez már sok volt, pedig számíthattam volna rá, hogy ellát jelzőkkel. Mégis, valahogy úgy éreztem, hogy ez egyáltalán nem az a Finn, akit mindenki megismert. Valahogy megváltozott, mindenben.

Mivel nem válaszoltam, egy idő után megunta a csöndet. Elindult a szobája fel, de mikor félúton járt, szembe fordult velem, majd neki lökött majdhogynem teljes erejéből a szekrénynek. Nem fájt, nem ütött akkorát, de egyszerűen utána nem bírtam megállni a lábaimon. Ahogy lecsúsztam a padlóra, - megint, - láttam megcsillanni egy szikrát a szemében. A megbánásét. Mintha bocsánatért esedezne a pillantása. De nem mondta ki, hanem sarkon fordult, majd elvonult a saját kis birodalmába. Az eseményhez képest nyugodt voltam, nem is tudom, hogy miért. Talán azért, mert kezdem megszokni, de sokkal inkább arra gyanakodtam, hogy az a nézése engesztelt ki. Utána, bármiféle aggodalom nélkül összepakoltam az összes egy éjszakára kellő holmimat, majd elfoglaltam magamat és vártam, hogy szóljon Mercedes. Eltelhetett másfél óra, mikor hallottam, hogy Finn elmegy. Nem törődtem vele, miért tettem volna? Szabad akaratából jár-kel a házban, nincs jogom beleszólni… lényegében nekem sem kellett volna közölnöm, hogy nem alszok itthon. Miután az ajtót kétszeresen bezárta, elhatároztam, hogy elmegyek zuhanyozni.

Eltelt vele egy óra, szerettem, ha csak úgy folyik a víz rajtam. Akkor minden gondolatom nyugodt volt, furcsa mód normális is. Alig hogy kiszálltam Mercedes hívott, hogy egy fél órán belül tud fogadni, úgyhogy mehetek is. Megörültem, felkaptam a barna sport táskát amibe pakoltam, majd el is indultam… volna, ha a kulcsom nem tűnt volna el. Általában mindig az ajtó melletti kis szekrényre rakom, hogyha vészhelyzet is állna elő gyorsan ki lehessen jutni, de most nem volt ott. Kerestem alatta is, hátha leesett, de az asztal környékén semmi nem volt. Átkotortam az összes létező zsebemet, mert ki tudja, a sietség sok dolgot elfelejtet az emberrel. Mivel nem találtam sehol, gondoltam Finn a sajátja helyett az enyémet vitte el, így felhívtam.

- Mi van? – kérdezte „tündérien”.

- Bocs, hogy kereslek, de nincs nálad a kulcsom?

- De. – Milyen kedves, nem akar feltartóztatni! Ó, hogy egyem a szívét…

- Huh, akkor rendben. A tiédet merre találom, tudod, indulnom kéne…

- Nálam van – közölte szárazon. Pillanatra elképedtem, hogy mire kell neki a két kulcs?

- Értem… Akkor haza tudnál ugrani és kiengedni? Egyébként, minek neked kettő? – kérdeztem csodálkozva.

- Ja, nem t’om, csak eltettem, azt kész. Amúgy, most nem tudok elmenni, fontos, halaszthatatlan dolgaim vannak – hallottam, hogy kezdi megunni a csevejt. Nekem pedig leesett az állam. Mi van, hogy csak úgy eltette? Mi van, ha tűz ütne ki és nem tudnék kijutni, mert ő „csak elrakta”?

- De, nekem kell a kulcsom, mikor jössz? – kezdtem újra dühbe jönni. Nem gondol bele abba, hogy amekkora szerencsétlenségek vagyunk néha, akár az életemmel is játszhat?

- Majd valamikor olyan hajnali egy-kettő körül. Sz’al bocs, de most azt hiszem le kell mondanod. – Majd lecsapta a telefont.

Hogy az a…! Fogadni mertem volna bármiben, hogy Puckkal van, csak akkor használja így a szavakat. Mekkora egy hülye gyerek! De ezt már nem hagyom, nem hagyhatom! Bocs Finny, de nem hagytál más lehetőséget.

Tárcsáztam a számot, majd vártam, hogy kicsöngjön. Az elsőre nem vette fel, gondoltam még nem ért oda. A másodikra sem, lehet, hogy épp egy messzibb szobában tartózkodik. A harmadikra sem, valószínűleg a táskája legrejtettebb zugába dugta. A negyediknél már kezdtem elveszíteni a reményemet. Az ötödiknél már csak vártam a sípszót, mire végre felvette.

- Haló? – szólalt meg egy női hang.

- Szia Carol, itt Kurt – köszöntem.

- Ó, szia! Hogy-hogy engem keresel? Talán valami gond van Finnel? Baja esett? Mi történt? – a végére már teljesen bepánikolt.

- Jaj, nem dehogyis, ne gondolj semmi rosszra! – nyugtatgattam. Mikor hallottam, hogy újra normálisan veszi a levegőt folytattam. – Csak éppenséggel egy buta kis dolog miatt összekaptunk és most el kéne mennem, de ő megelőzött. Nála van a kulcsom, de hiába kérem, nem hajlandó visszaadni. Tudom, hogy nem kéne ilyenekkel zargassalak téged, de nem tudnád felhívni? Eléggé sürgős lenne… - Még be sem fejeztem, máris rábólintott.

- Persze, hogyne. Miután beszéltem vele, visszahívlak és arra kérlek, hogy amint megkaptad a kulcsodat szólj nekem, rendben? – hangja lágy volt, mégis hallottam egy kis keménységet benne.

- Feltétlen. Köszönöm! – hálálkodtam, de inkább már csak a vonal megszakadásának.

Kicsit elszörnyedtem, hogy most vajon mit fog kapni Finn és, hogy ha apa megtudja, akkor mi fog történni. De aztán hamar lenyugodtam. Végül is ezt ő csinálta magának, akkor majd vállalja is a következményeket. Nem igaz? Dehogynem. Mégis türelmetlenül vártam, hogy megtudjam mi történt kettejük között. Öt perc telhetett csak el, mikor újra hívott, de én már akkorra teljesen kétségbeestem.

- Nos, azt mondja, hogy egy tíz percen belül hazaér. Ha nem, akkor ne félj, megkapja a magáét. Ilyet nem lehet csinálni! Ezt megmondtam neki is – jelentette ki határozottan. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, vagy ne, hiszen ezzel valószínűleg még inkább rontottam a kapcsolatunkon.

- Értem. Akkor hívjalak, vagy nem kell? – kérdeztem és reméltem, hogy az utóbbit választja.

- Ezek után kérlek csörögj rám! Nem tudom elhinni, hogy ilyet tett az én fiam! MI van, ha valami katasztrófa történik? El kell majd vele beszélgetnem… De amúgy, min vesztetek össze? – hangjából hallatszott, hogy Finnel sok a probléma, ez már se ide, se oda neki.

- Semmi különösen, már nem is emlékszem rá! – próbáltam minél gyorsabban elterelni a gondolatait. – De mesélj, hogy vagytok? Milyen odakint? Kiderült, hogy miért rendeltek oda titeket?

- Nem. Még nem, lehet, hogy egy-két nappal tovább maradunk – sóhajtotta. – Bár, ez nem valószínű, mivel Burt eléggé felhúzta magát azon, hogy nem tudják normálisan kijelenti, ha kell nekik valami. Szóval még meglátjuk, de úgyis hívunk titeket ha bármi változás fennállna. – kissé elszontyolodott. – Őszintén szólva, remélem, hogy hamarosan elmehetünk innen. Eléggé… túlbuzgó rokonaitok vannak. Folyton tömni akarnak bennünket és mindent ők állnak, bármit is akarunk csinálni – suttogta. – Emellett még alig töltöttünk egyedül pár percet, mivel egész idő alatt a sarkunkban lógnak.

- Uhh… Bocsánat értük, de nem tudok még tanácsot sem adni, sosem láttam őket. – Tényleg együtt éreztem vele. Ez emlékeztet arra, amikor Rachel nagyon akar valamit. Addig nem száll le az emberről amíg az be nem adja a derekát. Erre el kellett mosolyodnom. – Megjött Finn! – mondtam a bejárat felől érkező hangokra utalva.

- Na, hál’ Istennek. Legalább nekem nem mer ellent mondani. Akkor leteszem, szia! – Majd újra meg sem várva a reagálásomat lerakta. Hirtelen Finn lépéseit hallottam magam mögött.

- Tessék te kislány, itt vannak a rohadt kulcsaid – mondta, majd felém dobta őket. Szerencsére gyors voltam, így még el tudtam kapni.

- Ne nevezz kislánynak, világos? Attól, hogy te egy rohadt nagy tapló vagy, és valószínűlég rossz napod is van, nem kell hozzám szólni, értve vagyok? – hangom erőteljes volt. Most éreztem először úgy, hogyha neki is mennék, nem nyerne.

Nem szólt semmit, csak horkantott egyet, azzal sarkon fordult és már ment is vissza a járgányához. Sóhajtottam, majd végre kiszabadulva a házból elindultam Mercedeshez.

Hajnali három óra:

Nagyon fáradt voltam, alig láttam, hiszen nem is olyan rég feküdtünk le a barátnőmmel. Sokáig beszélgettünk, nevetgéltünk, de szerencsére egyszer sem kérdezett rá, hogy mi történt közöttünk. Így legalább én sem törtem meg… De most nem ezen volt a hangsúly. A lényeg, hogy Finn bajba került. Nem volt sok ideje, de azt mondta, hogy betörtek hozzánk, ő pedig nem tud mit csinálni, de még időben el tudott bújni. Elhittem neki, hiszen remegett a hangja és sírt, rettentően. Futottam, ahogy csak bírtam, Mercedesre pedig ráhagytam, hogy hívja ki a rendőrséget. Nem találta jó ötletnek, mert nem hitte el mostohabátyámnak, hiába volt olyan, amilyen. Ez megrémisztett és ordítani kezdtem vele, hogy mégis, hogy képzeli, hogy bajban van egy ember, aki ráadásul a barátja és akkor még azon filozofál, hogy segítsen annyit, hogy felemeli a telefont. Végül mondtam, hogyha nem teszi meg addig, amíg oda érek, felhívom és ha tényleg baj van, akkor viszont hívnia kell a segítséget. Ezzel rohantam ki a házból a kék pizsamámban. Még utánam ordította, hogy nem érdemes. Nem tudtam elképzelni, hogy egy máskor nagyon önzetlen emberrel mi történhetett?

Végül nagy nehezen elértem az utcánkat, de semmi szokatlant nem tapasztaltam, viszont még akkor sem lassítottam. Hiszen, ha profik, akkor simán be tudtak úgy jutni, hogy ne csapjanak nagy zajt. Már csak pár ház volt hátra, amikor megpillantottam egy fekete maszkos embert. Ő felém száguldott, de olyan gyorsan, hogy még egy embert sem láttam úgy futni. Féltem, mert belém csapott az a felismerés, hogy talán közéjük való, de úgy döntöttem, hogyha nem foglalkozom vele, talán ő sem bánt engem. Már éppen elhagytam volna, amikor is elém ugrott. Ettől megtántorodtam, de még az egyensúlyomat sem szereztem meg normálisan amikor is megfogta mind a két vállamat és egy erőteljes csapással neki vágott a kőkemény betonnak. Persze, nem az utcára, hanem az út kellős közepére. Bevertem a fejemet, így egy ideig szédültem. Mire eljutottam oda, hogy felálljak és tovább siessek segíteni a vér megfagyott az ereimben.

Nem hallottam mást, csak egy sikolyt és nem láttam mást, csak két világító fényszórót, amik egyre jobban közeledtek felém…

Köszönöm, hogy elolvastad :D!

2. fejezet - Bedőlés a hazugoknak

Sziasztok! Remélem tetszeni fog az új fejezet, remélem érthető is lesz. x) Köszönöm Alice-nek, hogy segített, hogy átolvasta!! :D Az én saját bejárású Tündérem ;). Jó olvasást! Kizzy

2. fejezet

Bedőlés a hazugoknak

Finn szemszöge:

Eszméletlenül dühös voltam. A kocsi sem akart rendesen menni, félúton lerobbantam. Bár nem érzem teljesen szerencsétlennek a helyzetet, egészen addig is attól tartottam, hogy valakinek, valaminek neki fogok hajtani. Nem tudtam megérteni, hogy miért kellett ezt tenniük. De komolyan, minek? Így bízhatok bennük. Ez olyan, mint… most Kurt meg én. Neki is megígértem, erre föl elcseszem.

- Francba! – kiáltottam fel már másodszor.

Kiszálltam. Megnéztem, hogy miért nem indul be a járgány, de semmi kivetnivalót nem találtam, így visszaültem, reménykedve, hogy most újra beindul. Elforgattam a kulcsot, és… cserbenhagyott. Ütöttem egyet a kormányon. Nem akart összejönni semmi, és ez kezdett kikészíteni. Újra elforgattam a slusszkulcsot, aminek az lett a vége, hogy nagyon hangosan, és látványos tönkre ment a motor. Nem akartam hinni a szemeimnek. Elkezdett az orrom előtt fehér füst ként gomolyogni az autóm lelke. Úgy éreztem, hogy valami elszakadt bennem…

Kiszálltam, majd elkezdtem rugdosni azt a tragacsot. Tele voltam méreggel, és bár már fájt a lábam, nem hagytam abba. Körbejártam, ahol tudtam rúgtam. Kevés választott el attól, hogy az ablakait ki ne törjem. Egy arra járó megpróbált segíteni, leállítani, de mindhiába. Csak ordítoztam vele, hogy hagyjon, ez az én dolgom. Végül megsértődötten elment. Nem tudtam mi történt velem, de mikor már egy kissé kitisztult az agyam, rémülve néztem végig a kocsin. A festék lepattogzott, a szélvédő megrepedt, és sikerült valahogy elintéznem, hogy a hátsó ajtó ne nyíljon ki. Beletúrtam a hajamba, majd kérdésekkel telve leültem az út szélére. Kezeimbe temettem az arcomat, de nem tehettem sokáig, mert a telefon megcsörrent a zsebemben. Meg se nézve, hogy ki az, kinyomtam. Senki nem érdekelt, de nem adta fel. Újra hívott. Egy nagy sóhajtás közben felvettem.

- Ki az? – kérdeztem bele minden lelkesedés nélkül.

- Hol vagy? – Hagyta felelet nélkül a válaszomat, de így is tudtam, hogy Kurt az.

- Valahol.

- Bővebben? Figyelj, szeretném ha átbeszélnénk. – Hangján hallatszott, hogy bántja a dolog.

- Az jó… de, most nem tudok menni. Közbejött ez az. – Újra a füstölgő, szétvert csotrogányra néztem. Majdnem felröhögtem, olyan szarul voltam.

- Ó, értem… akkor, majd később. –Zárta le a témát, majd letette.

- Halleluja – suttogtam ironikusan magam elé.

Nem tudtam mit kezdeni az autóval, így felhívtam egy vontató céget.

Tíz perccel később kaptam meg a választ, hogy nem tudnak senkit sem kiküldeni, majd csak olyan éjfél körül. Amikor azt kérdeztem, hogy mi van azokkal, akik visszaérnek egy-egy út után, mi van velük. Szuper választ adott a nő…

- Mit csinálnának? Pihennek, nem rabok ők, hogy folyamatosan dolgozzanak! – Azzal dühösen lecsapta a telefont. Most őszintén. Mire kapják ezek a pénzt? Léhaságra, vagy mi?

Nem gondolkoztam túl sokáig rajta, végül maradtam annál, ha már úgyis Puckékhoz megyek, megkérem őt, hogy vontasson magukhoz. Eléggé furcsa lesz utána komolyan elbeszélgetni a dolgokról, de majd megpróbálok kevésbé szerencsétlennek kinézni.

- Szia Puck, itt Finn! – Megpróbáltam kis életet vinni a beszédembe.

- Hello haver, miért hívtál? - kérdezte jó kedvűen.

- Zavarok?

- Nem, dehogyis, csak meglepett. Azt hittem, most ápolgatod a párod kicsi sérült lelkét! – Alighogy befejezte hátulról már hallatszott a gúnyos röhögés. Szíven ütött. Nem tudtam mit mondhatnék, velük röhögni pedig ciki lett volna. – Szóval, minek hívtál? – mentett ki a zavart csöndem után.

- Tudod, éppen hozzád indultam, hogy megbeszéljünk valamit, csak az a gond, hogy ennek az lett a vége, hogy teljesen lerobbant az autóm, és nincsenek vontatók. –Azt hiszem kissé zavart voltam. De csak kicsit…

- Áh, és azt akarod, hogy segítsek? – Nem várta meg még azt sem, hogy levegőt vegyek. – Rendben, hol rekedtél meg? Érted megyek.

- Köszi – mondtam, és miután eligazítottam leraktam.

Mélyen szívtam be a levegőt. Úgy éreztem, hogy még a neheze csak most fog jönni a dolgoknak. Még meg kell birkózzak egy egész csapattal, hogy hagyják békén Kurtöt, és még muszáj összeszednem magamat ahhoz, hogy ezt kicsit is komolyan vegyék. Később megérkezett az állítólagos legjobb barátom. Mikor már fel volt csatolva az autóm, és bent ültünk beszélni kezdtünk.

- Miről akarsz dumálni? – kérdezte könnyedén.

- Szerintem tudod te azt. – Kezdtem bele egy nagy sóhajtás kíséretében. Nem akartam megbántani, hiszen mégis csak ő volt az, aki tudja a titkaimat, ami persze fordítva is igaz.

- Kurt mi? – mosolyodott el. – Nem csináltunk semmi komolyat a kiscsákóval, esküszöm, csak meg akartuk mutatni, hogy te mennyire fontos vagy nekünk.

- De megkértelek titeket, hogy ne adjátok tovább, ti mégis megtettétek! – Pánikba estem. Nem akartam, hogy ő nyerjen, nem hagyhattam magamat!

- Figyelj, ezt megbeszéljük, majd ha hazaértünk. –Az arcán még mindig ott ült az elégedett mosolya.

Nem tudtam mit tenni, hiszen igaza volt. Egyáltalán nem jó ez a hely. A másik, hogy a többiekre is vonatkozik. Amíg autóztunk magamban mindent előkészítettem, hogy hogyan fogom elkezdeni, tálalni, hogyan fogok rájuk hatni, és végül már előre megterveztem, hogy miután mindenkinek leesett az álla a nagyszerű beszédkészségemtől hatásosan lelépek, és utána már tudni fogom, hogy békén hagyják. Hm, igen, megoldom, nem lesz itt gond. Erre még el is mosolyodtam, remélem ez nem teszi túlságosan tönkre a már előre oly’ gondos módon felépített látszatot.

Nem is vettem észre, hogy mikor érkeztünk meg, de arra eszméltem fel, hogy Puckerman után megyek a bejárati ajtó felé. A szívem hihetetlen gyorsasággal ugrott a torkomhoz, alig kaptam levegőt. Ettől izzadni kezdtem, szédültem is. Szerencsére amint beértünk, és hozzám szóltak jobban lettem. Végülis ők is olyan nekem mint egy család, akkor megbeszélhetem ezt velük következmények nélkül is, nem? NEM?!

Ó, a francba, dehogy! Ezek kicsinálnak, megkeserítik az életedet, neked véged, annyi, búcsút mondhatsz az álmaidnak is akár! Már úgy is, teljesen mindegy… - ez járt a fejemben. Nem vicc, teljesen be voltam parázva! Azt hittem, hogy az nem is én vagyok, hanem egy unatkozó kisnyugdíjas szelleme megszállt volna. Valamit akartam kérni, hogy ne legyen olyan száraz a szám, de a nyelvem összeakadt, nem tudtam beszélni, így csak intettem a ház gazdájának, hogy nem kérek semmit. Tekintetében láttam, hogy nem érti miért teszem ezt, hiszen még a hülye is látta rajtam, hogy szarul vagyok. Végül csak vállat vont és eltűnt egy pár percre a konyhában.

- Alig várom, hogy kinyögd, miért jöttél! – szólalt meg Strando. Annyira meg akartam húzni azt a szőke haját… Jaj, ne! Kezdek úgy gondolkodni, mint ha nekem is a fiúk jönnének be. De nem! Vagy mégis? Ez komolyan fertőző?

Ugyan már, le kell nyugodjak, nem kezdhetek el homofóbiás lenni, pont itt! Úgyhogy, oké, nyugodt vagyok, semmi gond. Strandot pedig majd elintézem valamikor az udvaron. Megérdemli a mocsok! – Igen, ez így határozottan jobban sikerült. Ó, anyám, remélem többször nem lesz ilyen, nem akarok ilyen sokáig azon gondolkodni, hogy mire gondoljak gondolkodás közben! Na, ennek így van értelme? Megkérdezzem? Inkább hagyom… még őrültnek néznének.

Puck jött vissza. Egyik kezében egy sörös pakk, a másikban pedig két gyümölcslével teli poharat egyensúlyozott.

- Ez az! Pia van emberek, igyunk! – ordította Azimio, mire mindenki körülöttünk kurjongatni kezdett. Jaj de jó nekem… egy részeges banda fog megverni. Szuper…

- Tessék, ez itt a tiéd bálkirálynő! – adta a kezembe a poharat… barátom. – Oké, csapat, KUSS! Figyeljünk mit akar! – Bár nem mondta, hogy ki, és felém sem mutatott, mindenki rám nézett.

Kissé kívülállónak éreztem magamat. Volt egy jó hasonlat erre… basszus, még az sem ugrik be! Jól van Finn, ne is figyelj arra, hogy a rémülettől nem hallasz, vagy, hogy úgy izzadsz, hogy a pohár is kiesik a kezedből. Csak szedd össze magad és gondolj a hatásos kilépőre! Igen, ez jó lesz. Képzeld el, milyen lesz az emberek arca, miután jól kiosztottad őket. Nagyon jó! Most gondolj bele, mi lesz, ha váratlanul felállsz és kisétálsz… magaddal rántva Puckermant, hogy haza mehess. Tökéletes terv! Még idejük sem lesz utánad fordulni, erejük sem lesz! Rendben, akkor, most végy egy nagy levegőt, mert a végén még azt hiszik, hogy meghaltál.

- … - Nem sikerült a kezdés, ugyanis nem mondtál semmit! Mi bajom van már? Kilépő, emlékezz csak, hatásos… De ahhoz kell egy hatásos beszéd is! Mibe keveredtem? Oké, most már tényleg mondj valamit!

- Öhm… Köszi! – Felemeltem a poharat, mire a házigazda kissé furcsállva, de bólintott. Szóval a kezdés megvan, már csak folytasd! – Eh… Csak annyit szeretnék, hogy… - mindenki felém nézett. Ez ijesztő, hogy tud valaki tanárnak állni? Vagy ott csak az segít keresztül, hogy nem mindegyik diák figyel? Akkor mi most jót teszünk nekik? Térj vissza most a valóságba! – kérleltem magamat. – Szálljatok le Kurtről! Nem könnyű neki így se, legalább ne terrorizáljátok! Olyan gyenge, vissza se tudna ütni. – Kezdtem bele, de már itt felröhögött valaki, és jöttek a gúnyolódások.

- Aha, és ezt te, honnan is tudod? – kérdezte fuldokolva a röhögéstől Karofsky. Mindenki vigyorral az arcán nézett felém, én pedig nem tudtam a helyzettel mit kezdeni.

- Ez… látszik, és kész. Szóval… - újra elővettem volna a komolyabb énemet, de megint közbeszóltak.

- Ide figyelj, nem gondolod, hogy nekünk kéne megköszönnöd? Mi vagyunk az őrangyalaid haver! Nem pedig az a kis féreg! Csak szívja ki belőled a normális embert, és a végén még olyat csinál belőled is, mint amilyenek „ők”. Az pedig nem normális, az emberek ki fognak nézni… - folytatta volna még Dave, de már nem bírtam tovább.

- Ide figyelj! Én NEM vagyok MELEG! Világos? – üvöltöttem vele, a hévben még a helyemről is felálltam.

- Aha, és még te nem vagy homofób mi? – röhögött mögöttem Strando.

- Nem vagyok az! – védekeztem, pedig nem csináltam semmit.

- Akkor miért húztad fel ennyire magadat? – kérdezte nyugodtan Puck.

- Mert attól független tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok! Szerintem ezzel nektek van gondotok! – Vagy talán tényleg túlpörögtem? Jaj, ne már, most már én sem tudom! Kicsit szerencsétlenül éreztem magamat.

- Tudod mit hallottam Dave? – kérdezte Azimio.

- Na, mondd, mit? – Úgy beszélgettek, mintha ott sem lennék.

- Azt, hogy a legjobb védekezés a támadás. Szerinted?

- Szerintem van ebben valami. Tehát akkor azt mondod, hogy védekezik? – kérdezte, miközben olyan fejet vágott, mint akik valami nagy rejtélyre jöttek volna rá. Király. Most ehhez gratuláljak? Nyugi Finn, ne veszítsd el a fejedet!

- Igen, azt. A valóságtól védekezik. Szegény… mennyi gond lesz még az életében. – csóválta meg a fejét fekete társam.

- De… Én… Nem… - Teljesen össze voltam zavarodva. Azt hiszem tényleg túlreagáltam, és ez lehet, hogy tényleg azt mutatja, hogy homofób vagyok? Vagy mi történik velem? Már nem tudom, hogy kivagyok? Egyre jobban összekuszálódott minden. Semmit nem értettem.

- Segítsünk neki! – vetette fel Strando. – Tudassuk vele, hogy bármi is történjék, mi mellette állunk! Mutassuk meg neki, hogy nem baj amit most csinált!

- Magyarázzuk el, hogy mi a jó, és mi a rossz! – csatlakozott lelkesen Dave is. Mintha ott sem lennék, bár ez nem volt teljesen hazug, lélekben máshol jártam. Az rántott vissza, hogy nagy erővel mellém „ült” Puck, majd a vállamat is átfogta.

- Szóval, megengeded, hogy segítsünk? – kérdezte aggódó hanggal. Nem tudtam, hogy ebből mennyi igaz, de mivel nem voltam teljesen önmagam rábólintottam. – Köszönöm, hogy megérted! Ez mind csak a te javadat szolgálja. Kezdd el Azimio! – intett barátjának.

- Nos – köszörülte meg a torkát. – Ami történt, megtörtént, sajnáljuk. Tudjuk, hogy amit Kurt ellen vétettünk az rossz, de meg kell értened, ő kezdte az egészet. Éppen mellettünk ment el, miközben arról beszélt, hogy mit csináljon veled, hiszen még mindig szeret téged. –Ellenkezni akartam, de olyan őszintének tűnt. Ez pedig akár meg is történhet, volt amikor elmondta, hogy mekkora szerelme voltam. Ki tudja, hogy tovább tudott-e lépni.

- És amikor meghallottuk, elmondtuk, hogy ne tegye, mert nem vagy rá felkészülve. Finoman adagoltuk ezt be neki, de ő erre csak félre lökött minket mondván, hogy ez nem a mi dolgunk. – Vette át a szót Strando.

- Még tovább is folytattuk a győzködést, de ő csak nem tántorított a tervétől, sőt, még meg is fenyegetett bennünket, hogy hallgatózás miatt megveret bárkivel. – Tette hozzá szomorúan Puck. Annyira rossz volt őket látni így, főként a legjobb barátomat. Közel álltam hozzá, hogy átöleljem, megnyugtassam, hogy semmi gond. Már a kezeim el is indultak, amikor felfogtam, mit akarok tenni. Gyorsan visszahúzódtam, de így is észrevették.

- Látod! Ezt tette veled! – ordította Dave. – Ezt akarta elérni, hogy más legyél, hogy ne ütközzön akadályokba. Pedig te jó srác vagy, segítőkész, de neki ez nem elég. Nem azt mondom, hogy ez gond, de… te nem ez vagy! – Igaza volt.

Hová fejlődtem? Én inkább olyan típus vagyok, aki meghívja a barátját egy sörre, vagy valami, de nem plüssállat ölelgetős! Még csak az kéne! Hiszen az nagyon lányos, még a harci bábjaimat sem ölelgettem! És akkor, most ez vagyok? Nem! Finn Hudson hetero és az is marad! Boldog vagyok Rachellal, lehet, hogy tényleg meg tettem volna, csak Kurt kedvéért? Tyű, rossz még bele gondolni is! Igazán hálás lehetek nekik. Körbenéztem a csapaton. Csak ők számítanak, ők azok, akik velem vannak jóban-rosszban, akikben megbízhatok, akikkel mindent megbeszélhetek. Soha, nem, soha nem fogok megváltozni!

- Látod, mi csak jót akarunk neked! De persze, megértjük, ha ez ellened van, vagyis úgy érzed. Mi akkor is melletted állunk! – Fejezte be Strando.

- Nem… - kezdtem lassan. – Nem. Én az vagyok, aki voltam. Köszönöm srácok, hogy felnyitottátok a szememet. Tényleg, köszi. De azt hiszem, most már ideje lépnem. – Nem akartam magyarázkodni, semmit nem akartam mondani. Bár szerintem így is látták, hogy valakivel alaposan el akarok beszélgetni. Komolyan.

Köszönöm, hogy elolvastad :D!