4. fejezet - A nő

Sziasztok! Végre összejött ez a fejezet is :D. Remélem tetszeni fog, és nem lett túl zavaros a vége x). Jó olvasást kívánok mindenkinek! Kizz

4. fejezet -

A nő

Próbáltam összeszedni magamat, de nem ment. Aztán észrevettem egy különös dolgot, - bár igaz, furcsa volt, hogy egyáltalán tudtam gondolkodni ebben a helyzetben, - a két fénypont eggyé vált. Nem volt köztük táv, de még csak az autót sem láttam már. Egyre jobban kezdtem félni, remegni. Mikor újra éreztem, hogy meg tudom mozgatni a végtagjaimat, már késő volt, mégis elkezdtem csapkodni. Utána minden nagyon gyorsan történt. A világosság bekapott, szinte eggyé váltam vele. Hamarosan valaki beszélni is kezdett hozzám. A nevemen szólított, s kérlelt, hogy nyissam ki a szememet. Nem akartam, amikor észbe kaptam, hogy mi van, ha kórházban fekszem, eddig kómában?

Nagy nehezen megtettem amit akart, de itt nem álltam meg. A nagy hévben felültem. Döbbenten vettem észre, hogy egy szobában vagyok, s éjjel van. Azt sem értettem, hogyan nem esett bajom, mikor úgy rémlett, hogy egy autó csapott el. Aztán minden lassan, komótosan a fejembe szállt. Álmodtam, csak álom volt az egész.

- Végre – nyögte valaki. Összerezzentem, de hamar rájöttem, hogy Mercedeséknél vagyok. Ezért nem volt ismerős a szoba. – Azt hittem szívrohamot kapok mikor megütöttél. – Elszégyelltem magamat. Igaz, hogy az álmairól nem tehet az ember, mégis… bántottam.

- Sajnálom. – Mást nem tudtam mondani. Mit mondhattam volna? Ha megígérem, hogy nem csinálok ilyet, még akkor is megtehetem akaratomon kívül. Másnak pedig nem nagyon lenne értelme.

- Nem gond. De mit álmodtál? Vagy miért kezdtél el sikoltozni és csapkodni? – A könyökére támaszkodott, úgy beszélt hozzám. Látszott, hogy nagyon fáradt, mert szemeit dörzsölgetni kezdte.

- Hát… - Nem tudtam, hogy elmondjam-e, mert mi van, ha megsértem azzal, amit álmodtam? Hiszen valahol nekem is így kell gondolnom, ha az álomvilágomban így alakult. – Lényegében olyan volt, mintha most játszódna, pont hajnali háromkor. – Akkor figyeltem meg a velünk szemben lévő, vörösen világító kijelzőt. Én is meglepődtem rajta, de egyszer-egyszer a véletlen is közbe szólhat. – Kaptam egy hívást Finntől, hogy segítsek, mert betörtek hozzánk. Még idejében sikerült elbújnia és volt annyi lélekjelenléte, hogy a mobilját is magánál tartsa. Remegett a hangja, sírt is, úgyhogy azonnal rohantam hozzánk, de előtte… - haboztam. Ő csak kérdőn nézett rám. - … még szóltam neked, hogy hívd a rendőrséget, de te nem tetted, mert nem hittél neki. Aztán a végén mondtam, hogy majd onnan hívlak, akkor viszont muszáj segítened. – Nem néztem a szemébe, végig a takarót bámultam. – Utána a pizsamámban, mint az őrült száguldani kezdtem a házunk felé. Már éppen megérkeztem volna, mikor egy maszkos alakot láttam velem szemben. Valamiért úgy gondoltam, ha csak simán elfutok mellette, akkor semmi gondom nem lesz, hagy elmenni. Így belegondolva eléggé nagy hülyeség – pirultam bele. – Aztán, ahogy egy vonalba kerültünk, ő elém ugrott, majd neki vágott az útnak. Megszédültem, és mire normálisan tudtam volna járni, addigra már egy autó jött felém. Mielőtt elütöttek volna keltettél fel – fejeztem be halkan. Vártam a reakcióját, de nem szólt semmit, én pedig nem mertem felé nézni. Kész röhej az egész álom, nem kellett volna elmesélnem, miért tettem? – dühöngtem magamban.

- Értem – mondta csendesen. – Még valami? Vagy csináljunk valamit? – Mielőtt bármit is szólhattam volna, folytatta. – Persze megértem, ha fáradt vagy és aludnál, tényleg nem lenne ellenemre – hangja lágy volt. Nem volt érdemes annyira idegesnek lennem, ő bármit megért.

- Hm, tudod mit? – néztem – végre – rá csillogó szemekkel. - Nagyon sok a levezetetlen energiám, menjünk futni!

- Peeersze – nyújtotta vicceskedve. –Hogyisne! Induljunk miután felöltöztem, rendben? – Azzal vissza feküdt az ágyba.

- Na, légy szíves! Úgy szeretnék! – Gyerekes módra váltottam.

- Hagyj békén! – Ahogy kimondta felém fordult, majd maga mellé fektetett. Rám dobta a párnámat, utána pedig visszaaludt.

Mire normálisan elhelyezkedtem, ő már újra az álomvilágába lépett. Bár kissé féltem én is visszatérni oda, végül rájöttem, hogy nem kell. Legfeljebb, majd mikor rájövök, magam irányítom az eseményeket. Ha meg nem, akkor lehet, hogy megtudom, mi lett volna a sorsom a felkelés előtt.

De mikor már-már tényleg elaludtam volna, nem mertem. A szívem az érzésre kalapálni kezdett, a levegőt nehezebben vettem. Nem gondoltam volna, hogy egy illúzió egyszer ennyire megvisel.

De félálmomban rájöttem valamire, ami új színben tüntette fel a dolgokat. Mi van, ha ez egy megérzés, egy égi jel, hogy történni fog Finn és velem kapcsolatban egy szörnyű baleset, vagy valami hozzá hasonló? Persze, az sem kizárt, hogy nem a véletlen műve lesz az egész… mindegy is. Amint elkezdtem ezen „agyalni” az alvástól nem kezdtem el görcsölni. Ez úgy tűnt számomra, mintha a világ igazat adott volna…

Délelőtt tizenegy óra:

A konyhából jövő csörömpölésre ébredtünk, - jobban mondva riadtunk fel. Mercedes anyja ejtett le valamit a konyhában. Amint ez eljutott a tudatomig lementünk hozzá, hátha kell segítség bármiben is. Mikor beléptünk a konyhába nem tehettem róla, újra elcsodálkoztam rajta. Olyan szép, harmonikus volt a sötétbarna fabútorokkal, rajtuk fekete gránittal, amiken a legmodernebb konyhai felszerelések álltak. A falakat festmények díszítették, de még azokat is gondosan megválogatva. A csaphoz legközelebb egy vízesést ábrázoló, míg az ablak mellett madarakkal díszített tájképek sorakoztak. Lélegzetelállító volt még a padló is, amelyet szintén sötétbarna kővel raktak ki. Érezni lehetett, hogy milyen sok munka van benne. Az összehangolásban, a válogatásban, és a tisztántartásában. Csodálatos volt, nagyon otthonos. De persze ezt nem nézhettem olyan sokáig, mint máskor, mert mindenfelé szanaszét álltak az ezüst evőeszközök. Éppen azt pakolta át, amikor kicsúszott a kezéből. Nem fáradtunk vele sokat, pár perc alatt megtaláltuk az utolsó kiskanalat is. Még váltottunk pár szót, majd visszatértünk Mercedes szobájába.

Eldőltünk, majd azon kezdtünk el gondolkodni, hogy mit csinálhatnánk aznap. Ezen egy percet sem elmélkedtem tegnap, igazából azt hittem, hogy észbe kapok és találok valami jó megoldást Finn problémájára. De, mint mindig, megint nem azt csináltam, mint amit elhatároztam. Miért is tettem volna? – kérdeztem magamtól líraian.

- Nem tudom, neked mihez lenne kedved? – kérdeztem végül én.

- Pont ahhoz… - válaszolta, vagyis inkább csak benyögte a szokásos mondókáját.

- Az jó – értettem vele egyet. Pont azt csinálni, mindig kedvünk van, bár igaz, még nem tudjuk, hogy mit rejt a mondat, de az már csak részletkérdés.

- Talán elmehetnénk… a szoba túlsó felére, ahol ott van a mobilom, és megkérdezhetnénk pár embert, ők mit terveztek mára, hátha kapunk ihletet – vetette fel és tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja.

- Felőlem – mondtam.

Több percen keresztül vártunk arra, hogy megjöjjön az ihlet, de csak nem talált meg minket. Folyton azon tanakodtunk magunkban, hogy hogyan csinálhatnánk meg, de valahogy egyikünknek sem jutott eszébe semmilyen kevésbé fárasztó megoldás, mint ami szinte már kínálta magát. Nem, nem jutottunk eredményre, így egy nagy sóhajtás kíséretében, amit a teljes lemondás követett megkérdeztem.

- Felállunk? – utaltam arra, hogy egy centit, vagy még annyit sem tettünk meg. Sőt, lényegében még másik helyzetet is lusták voltunk felvenni.

- Utánad – kuncogott.

- Gonosz! – mondtam én is jó kedvűen. Nem tehettem mást, mint hogy feltápászkodom. De végül valahogy sosem jutott el a lábam a padlóig.

- Jaj, hogy lehet valaki ennyire lusta! – kiáltotta nevetve. – Majd akkor én ide hozom.

Elérte a mobilját, majd megpróbált gyorsan vissza térni az ágyba, de az anyja megállította.

- Kislányom, remélem nem terveztél semmit sem mára – mondta kissé szomorúan. Mercedes intett, hogy nem. – Akkor jó, mert most el kell mennünk.

- Miért, mi történt? – hangján hallatszott, hogy kezd kétségbeesni.

- Semmi komoly, ne gondolj rosszra, csak éppen a papának muszáj segítenünk. Tudod, hogy folyton barkácsol. Nos, most megitta a levét, mert valamit rosszul kötött be, hogy miben nem tudom, és egy kisebb robbanás után, - ahol nem volt ott – mindent lesodort a falról. Pont ezért kell mennünk, mert az egész szoba, ami érintett volt, csupa por és kosz. Fel kell takarítanunk. – Várt egy pár percet, de Mercedes nem válaszolt. Azt hiszem kisebb sokkot kapott attól, hogy felrobbanhatott volna a nagyapja, amit nem csodálok. Valószínűleg én sem tudnék mit kezdeni a helyzettel. – Készülődj, fél óra és indulunk. És nem kell félni, nem olyan robbanás történt, mint amilyenre… - felém nézett, majd vissza a lányára. - … ti gondoltok. Csak szelet fújt az a gép, mondjuk nagyon erősen, ezért vert le mindent a falról. Közben pedig olyan hangot adott, mintha felrobbant volna.

Láttam, hogy megkönnyebbülünk mind a ketten.

Pár perc alatt én is elkészültem, majd indultam haza, hogy ne zavarjak. Még beszéltünk pár szót, meg mondtam, hogyha bármilyen segítség kell, akkor hívjon fel. Azt felelte, hogy így tesz mindenképp, majd elköszöntem az édesanyjától is és távoztam.

Nem készültem fel semmilyen jóra, hogy mire érek haza. Aztán mikor beléptem, és hangosan bezártam az ajtót, merült csak fel bennem az a gondolat, hogy mi van, ha áthívta Rachelt, és esetleg tovább léptek? Na, akkor azt hiszem jól beégtem volna. De már amúgy is meghallottak, akkor pedig teljesen mindegy, ha lelépek nem?

Persze miután gondolkodtam, igazam is lett. Először nem Finnt láttam meg, hanem Rachel jött velem szemben. Mosolyogva, tündökölve és szerencsére ruhában. Nagyon csinos zöld hálóruhában. Körülbelül a térdéig ér, és pont annyit emel ki a testéből, amennyi szükséges. Amióta figyel magára, azóta javult valamit az ízlése. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csináltak valamit is az este, vagy csak egyszerűen jól érezte magát. Bár, nem hinném, hogy megtették, neki annál többet jelent ez, és amúgy is túl okos, hogy ne tervezze meg előre, romantikusra, tökéletesre.

- Szia! – köszöntött boldogan.

- Szia! Hát te? – kérdeztem mosolyogva.

- Finn mondta, hogy egyedül van, azt pedig tudta, hogy én is. Ezért megkérdezte, hogy nem-e akarok itt lenni vele, és amint látod, itt vagyok – kacsintott felém.

- Ez nagyon jó! És történt valami az éjszaka? – hangomat sejtelmessé váltottam.

- Jaj, ne butáskodj! – ütött egy kicsit a karomon, nevetve. – Szerinted? Úgy ismersz te engem?

- Nem, de azért jobb erről meggyőződni.

Folytattuk volna még, de feltűnt Finn is, aki egy pár csábos mondattal elküldte Rachelt készülődni, és figyelmeztette, hogy az apjai hamarosan megérkeznek. Miután eltűnt a szobaajtó mögött a levegő fagyos lett köztünk. Mielőtt bármit is mondhatott volna, én csak elmentem mellette. A szobám lett volna a célpont, de nem voltam elég gyors.

- Minek jöttél vissza? – kérdezte szárazon.

- Itt lakom – mondtam szintúgy.

- És? Azt hittem, ha már velem nem jött össze, keresel egy másik szerencsétlent, akit zargathatsz! – hangja sötétebb árnyalatot vett.

- Már mondtam! Nem akartam semmit tőled azóta! Ebben mit nem lehet megérteni? Miért kell újra és újra belém köss? Ha nem tetszem akkor tűnj el a francba, nem kellesz ide! – Nagyon jól esett kimondani, el sem tudtam hinni, hogy egyszer az ordítozás fog egy kis lelki békét hozni nekem.

- Ja, persze! Csak tudod, ha már itt tartunk, akkor engem jobban marasztalnának a szüleink, hiszen én legalább normális vagyok! – gúnyossá vált, egy ördögi vigyort is felvett. Mielőtt reagálhattam volna, folytatta. – Még a Biblia is azt mondja, hogy bűnös vagy! Akkor nem gondolod, hogy a világ engem jobban szeret? Beleértve az apádat is. Mindig is egy olyan fiúra várt, aki majd egyszer segít neki kocsit szerelni, megnézi vele a meccseket, jókat beszélgetnek a nőkről. De nem hinném, hogy egyszer is bele gondolt abba, hogy lesz egy elfuserált fia, aki a saját neméhez vonzódik és még csak a sportot sem szereti!

Ez nagyon fájt. Szíven ütött. Némává tett… Éreztem, ahogyan a föld kezd kicsúszni a lábam alól, ahogy minden forog körülöttem. Hamar el kellett menjek, nem volt kérdéses. Mielőtt még befutottam volna a hálómba láttam, ahogy kerek szemekkel figyel Rachel. Meglepődve, letaglózva. Beértem, az ajtót bezártam, a cuccaimat a padlóra löktem, majd hamar az ágyba vetettem magamat. Ott is olyan kicsire húzódtam össze, amilyenre csak tudtam. Éreztem, ahogy behúz magával a sötét. Nem akartam ellenállni, a teljes megszűnés is csábítóbban hangzott, mint az, hogy tovább is magamnál legyek. Mielőtt még megtörtént volna, hallottam, ahogy Finnt számon kéri a barátnője, miközben próbál bejutni hozzám. Nem jutott már energiám arra, hogy elküldjem. Még elfogtam olyan mondatfoszlányokat, amik azt sugallták, hogy ezt nem hagyja ennyiben. Hogy beszélni fog mindenki mással. Pedig ezt nem akartam, ez nem tartozott senkire, csak ránk. De ekkor minden érzésem eltűnt…

Finn szemszöge

- Ha nem beszélsz, én elmentem! – közölte erélyesen Rachel. Nem feleltem, ami neki annyit mondott, hogy útjára engedem. – Akkor szia! – mondta, majd olyan gyorsan ment el, hogy világos barna kabátja és sötét haja együtt lobogott.

Utána akartam szólni, hogy maradjon, de be kellett lássam, nem tudnék mit mondani neki. Egész egyszerűen nem az ő dolga volt, meg amúgy sem tudott volna rajta változtatni. Így hát csak vártam, hogy becsapja az ajtót. Ez meg is történt. Hangos volt, szinte beleremegett az előszoba is. Még vártam egy keveset, hátha visszafordul feltételek nélkül, de rá kellett döbbenjek, hogy ez nem fog megtörténni. Sajnos most eléggé kiszúrtam magammal. Nem kellett volna előtte Kurttel foglalkoznom. Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam féltestvérem szobája felé. Igazából magam sem tudom, hogy miért. Valahogy eltalált az aggodalom, hiszen miután kiosztottam, nem is kicsit, nagyon elsápadt. Rosszabb volt, mint Hófehérke holtan! Aztán amikor elindult befelé kissé a járása is bizonytalan volt.

Bekopogtam, szólongattam, de nem volt reakció. Szuper, most aztán egész nap nyomasztani fog… - nem akartam újra feldühödni, így a görény helyett, magamban is csak azt használtam, hogy - …ő. Végül is elhatároztam, hogy nem fogok semmit sem csinálni, nem is törődök vele, helyette foglalkozok a saját dolgaimmal.

Egyébként is késésben voltam. Már rég meg kellett volna jelennem Strando házánál. Bár úgyis megszokták, hogy mindig kések, akkor is… Miért kell mindig nekem késni? Tcha… nem szeretem ha rám kell várnia bárkinek is. Épp ezért gyorsan elindultam összekészülődni. Kerestem egy pólót, nadrágot, meg minden egyebet, amiket hamar magamra aggattam, utána pedig a fürdőbe vettem az irányt. Pár perc alatt teljesen kész voltam, már csak a kocsi kulcsom hiányzott, amiért még fordulnom kellett egyet a szobámban. Igaz, csak az ajtóba kellett beállnom, de ez most nem működött, ugyanis nem találtam a helyén. Körbenéztem. Nem sok mindent láttam ugyan, mert…

- Rendet kéne rakni. – Ja, ez az egy dolog jutott eszembe.

Elkezdtem a lehetséges helyeket átkutatni, de semerre sem volt. Irtózatosan felment bennem a pumpa. Nem tudtam elhinni, hogy Kurt bosszút állt rajtam, méghozzá ugyanazzal a módszerrel, mint amit én csináltam vele! Ez a majmolás nagyon gyerekes, nem hagyhattam szó nélkül! Mielőtt még elértem volna mostoha testvéremhez, felhívtam Strandot.

- Szia, itt Finn! – köszöntem gyorsan.

- Hello, hol vagy már? Mindenki miattad szív egy helyben – mondta flegmán.

- Ja, az a helyzet, hogy Kurt eltette valahova a kocsim kulcsait, úgyhogy nem tudom, hogy el tudok-e így jutni hozzátok. Szóval bocs, de ez ma nem fog menni – Az idegességtől a nyakamat dörzsölgettem.

- Az a mocsok… - hallottam, ahogy először elfojtja a dühét, majd egy fél percre elteszi magától a telefont és beszámol a többieknek. – Persze, nem gond, majd máskor eljössz velünk – beszélt újra hozzám. – És ne aggódj, nem marad megtorlatlanul!

- Oké, köszi, hali! – mondtam, majd gyorsan letettem.

Újra zárt ajtót találtam, de most már erőteljesebben kopogtam – csapkodtam – az ajtón. Nem kaptam választ, és már majdnem betörtem hozzá, mikor elért hozzám, mit mondott Strando. Ők majd úgyis megbosszulják ezt helyettem is. Hamar abbahagytam, és ugyan tudtam, hogy nem lát, egy gonosz vigyort muszáj volt megejtenem. Annyira jól esett tudni, hogy a haverok nem hagyják annyiban!

Fél óráig még kerestem, de sehol nem találtam. Aztán már csak két lehetőségem maradt. Vagy Kurtnél van, vagy a garázsban. Mivel az egyik helyre nem tudok bejutni ugyebár, ezért indultam is a második helyhez.

Gyorsan kijutottam oda, de az agyamból minden kiürült. Egy kép maradt meg benne, méghozzá az, amit éppen láttam. Az autómat… összetörve. Fel nem foghattam, hogy mi történt. Először mostohatestvérem jutott eszembe, de amikor közelebb léptem, láttam, hogy azokat a károkat, amiket ejtettek rajta ő nem tehette. Bár még így is fenn állt a veszélye annak, hogy valaki mással csináltatta ezt. Hiszen másként hogyan is juthattak volna be…

De nem is ez érdekelt, hanem, hogy mekkora a kár. Eléggé vészesnek tűnt a helyzet. Az egész kocsi körbekarcolva, a bal első ablak kitörve, így mindenhol szilánk darabkákat talált az ember… én leginkább a lábammal észleltem őket. És nagyon fájdalmas volt! Káromkodtam is egy kicsit – sokat – magamban. Belül is körbenéztem, ekkor láttam meg, hogy a gyújtóban van a kulcsom. Hamar kiszedtem, hogy megnézzem, azt megrongáltatta-e az a kis… De szerencsére semmi baja nem volt. Egyetlen egy szokatlan dolgot fedeztem fel rajta, mégpedig azt, hogy egy kis fehér papírt kötöttek hozzá, gondosan összehajtva.

Miközben kibontottam, majdnem kettétéptem a méregtől, de mázlijára épen megúszta. Kézzel írt volt, de tökéletesen olvasható. Nem tudtam rájönni, hogy ki írhatta, hiszen még egyetlen egyszer, de még csak hasonlót sem láttam ezelőtt. Egyet viszont teljesen biztosra vettem. Nő írta – vagy talán egy meleg srác? – Végül, mivel alá sem volt szignálva, elkezdtem olvasni.

„Remélem megtalálod ezt a levelet te kis seggfej! Mégis mit képzeltél, mikor úgy elküldtél? Tán azt hitted, hogy az anyád vagyok? Hát nagyot tévedtél fiacskám, ugyanis rohadt szar napom volt, és mikor Isten mentsen más valakiét könnyebbé akartam tenni, mit kapok? Egy nagy pofán csapást, mert az utca kellős közepén, a BARÁTAIM ELŐTT leüvöltötted a fejemet. Szerinted, hogy éreztem magamat? Szerinted azóta nem ég az arcom? Te kis pofátlan fasz! Amúgy képzeld, olyan hülye vagy, hogy miután beálltál a garázsba, TÁRVA-NYITVA hagytad azt a rohadt ajtót! Örülj neki, hogy én voltam és nem loptam el semmit! Úgyhogy még hálás is lehetsz nekem, amiért utána bezártam, te kis nyomoronc! Ja, mondjuk az igaz, hogy a kulcsért be kellett osonnom, de az már csak részletkérdés. Meg úgysem vettél észre, hiszen olyan vak vagy, mint a denevér! Bár, még az az állat akkor is kiszúrt volna, neki ott a hallása, de neked az agyad túlságosan tele van hülyeséggel, ahhoz, hogy az alapvető dolgokat is megtegye neked! Szóval. Csak azt akartam, büdös kölök, hogy tanulj meg viselkedni, és akkor talán nem lesz ilyen gondod máskor! Ó, és még valami! Remélem megérte akkor úgy sietned, hogy teljesen megsértettél. Remélem aki miatt, vagy ami miatt ezt tetted, az legalább boldog. Úgy tűnt sokat jelent neked, nem úgy mint a többi ember társad! Úgyhogy nagyon vigyázz magadra, és ha legközelebb találkozunk, akkor azt ne a bíróságon kelljen, mert nem vagyok hajlandó egy jogos dolog miatt a hátamat tartanom! De lehet, hogy meglátogatlak, és felszólítalak, hogy akkor térden állós bocsánatkérést követelek, virággal és bon-bonnal. Nem érdekelnek a kifogások! Így készülj!”

Miközben olvastam, egyre jobban felelevenedett bennem ez az emlék. Rémlett, hogy egy körülbelül anyámmal egy idős nő segíteni akart, hogy zöld kabátban volt és fekete magas sarkút hordott. Láttam az aggódást is a szemében, de akkor tényleg nem volt okos ötlet hozzám szólni. Aztán még inkább emlékeztem a parázsra a szemében, amit azután mutatott, miután pipacsvörös fejjel, visszhangozva üvöltözni kezdtem vele az utcán, az is előttem volt, ahogy a többi ember, - az a néhány, akivel ez a nő volt, - ijedten néznek felém. De hirtelen nem ez érdekelt. Jobban foglalkoztatott az az érzés, ami elfogott. Egy nagyon furcsa, ritka érzés, amit egy pár pillanat alatt átvett a harag. Éreztem, ahogy ezt meg fogom bosszulni, nem is kicsit. Már azt is tudtam, hogy kin fogom kitölteni a haragomat…