3. fejezet - Végzet!

Sziasztok! Meg van a harmadik fejezet is x). Ne aggódjatok, nem olyan hosszú, csak sok a párbeszéd xD! Tényleg, komolyan...! :P Remélem tetszeni fog! Főként neked Alice, mert te vagy a legkitartóbb ember akit ismerek! :D Szeretlek! (L) Jó olvasást mindenkinek!

3. fejezet - Végzet!

Kurt szemszöge:

Lezuhanyoztam és rendbe tettem magamat mire Finn felbukkant. Érdekes volt, mert nem a saját autójával jött, vagyis… csak félig. Puck-kal érkezett haza, ő vontatta maga után mostohabátyám kocsiját. Kezdtem összezavarodni. Mit haverkodik pont most Puckkal? Azt hittem, hogy kiáll mellettem, de akkor hová ment? Mit csinált? - Ilyen kérdésekkel a fejemben mentem a bejárati ajtóhoz. Nem sokkal később belépett. Mosollyal az arcomon üdvözöltem, hiszen békét akartam.

- Szia! – Meg sem várva a válaszát kezdtem el a saját mondandómat. – Figyelj, nagyon sajnálom ami történt, tudom, hogy nagyon nyomasztó neked ez az egész, hiszen nem mindennapi helyzet lehet ez neked… - folytattam volna, de amikor rám nézett szemében utálatot láttam. Ez rögtön elhallgattatott.

- Nem érdekel. Te sem érdekelsz – szaggatottan mondta. Nem értettem, kezdtem összezavarodni.

- Mi? Nem igazán értelek – hangom azonnal gyengébb lett, pont úgy, ahogy én is. Úgy éreztem, hogy nem bírok megállni a lábamon.

- Mi mi? Egyszerűen fel kéne tudnod fognod, de úgy tűnik ahhoz is túl hülye vagy! – ordította hirtelen. – Megmondtam, hogy nem akarok veled semmit, mert én NEM VAGYOK MELEG! Világos? – határozottan mondta. Ijesztően magabiztos volt. Mivel nem mondta tovább, rájöttem, hogy nekem kell válaszolnom.

- Persze. De azt hittem, hogy már tisztáztuk ezt. Hogy… - A szavamba vágott.

- Hogy mi? Hogy jöttem rá, hogy neked mégis többet jelentek? Erre vagy kíváncsi? – Az, hogy semmit sem értettem enyhe kifejezés volt a helyzetre. Valószínűleg a „nemértem” nézésemet összetévesztette a „jajnerájött!” arckifejezésemmel. – Elmondták. A többiektől kellett megtudnom, hogy te rám akartál mászni úgy, hogy nem érdekelnek az én érzéseim. Még erőszakot is alkalmaztál volna, ember? Mi vagy te? Valami kiéhezett prosti? Vagy mi? Mit képzeltél magadról? Mondjuk azt hittem, annyi eszed legalább van, hogy azt észreveszed, hogy én százszor erősebb vagyok, így simán le tudtalak volna állítani, de… - Itt elakadt, majd a földet kezdte el bámulni. Nem értettem teljesen mi történt, de az meglepett, hogy mennyit tudott beszélni folyamatosan. Még soha nem hallottam ennyi szót tőle egymás után.

Odamentem hozzá, meg akartam fogni a vállát, kicsit megnyugtatni, hogy akárkitől is… ó. Már értem. Puckék telebeszélték a fejét. Milyen jó, hogy a focisták, - akik semmit nem tudnak róla, és ez fordítva is így van, - nagyobb bizalmat élveznek, mint a saját féltestvére, aki mindig megpróbálja átsegíteni a problémákon. Hát persze, lényegében a melegekben nem szabad bíznia egy heterónak… - Oké. Most állj le! – Szólítottam fel magamat. Ezzel most semmire nem mentem volna, majd talán később. Szóval odamentem hozzá, hogy megnyugtassam, ez csak egy rossz vicc. A vállára akartam tenni a kezemet, hogy hatásosabb legyek. Mikor már félúton járt a karom durván neki lökött a szekrénynek.

- Ne nyúlj hozzám! Még nem biztos, hogy ez nem fertőző – mondta megvetetten, majd egy grimasszal az arcán a szobájába ment. Alig tudtam felfogni a szavai jelentőségét és a tettének súlyát.

Mi baja? Mit tettem? – Csak ez járt a fejemben. Pár perccel később hirtelen újra megjelent. Én még mindig egy helyben álltam, s megpróbáltam feldolgozni a történteket. Olyan szívesen megütöttem volna, de túl erős hozzám képest. Amellett pedig nekem fontos a család. Mikor egy pillanatra egymás szemébe néztünk ő csak szégyent mutatott. Szégyent azért, aki vagyok, azért, mert a testvére vagyok. Nem tudtam mást tenni, amilyen gyorsan csak tudtam a szobámba mentem.

Az ajtót kulcsra zártam magam mögött, a zenét pedig a maximumra tettem. Nem érdekelt semmi. Az sem, hogy kopog az ajtón, miközben üvölti, hogy halkítsam le. Nem. Túlzottan féltem attól, hogy meghallja ahogy sírok, pedig az arcomat tompításként még a párnába is hajtottam. Végül feladta, szerintem betette a fülhallgatóját és inkább saját magával volt elfoglalva, mintsem azzal, hogy bocsánatot kérjen vagy megbeszéljük a dolgokat.

Másnap:

Reggel nem változott semmit a helyzet. Megpróbáltam kideríteni, hogy mennyire gondolta komolyan, de amikor hozzá szóltam csak elfordult, vagy rám morgott. Bár igaz, ezzel is mindent érthetően közölt velem. Gyűlöl. És az egész az én hibám, ha akkoriban nem szálltam volna rá ennyire, talán most nem kellene így élnünk egymás mellett. Vagy ha tegnap normálisabban tudtam volna viselkedni. Nem volt igazságos rögtön letámadni.

De… Az ő hibája volt, miatta történt! Ha nem árul el, akkor nem buktam volna ki és akkor most nem tartanánk ott, ahol! Ezt neki is be kéne látnia. De amilyen makacs és önfejű ez nem fog megtörténni, vagy legalábbis nem mostanság. Úgy utálom az ilyen helyzeteket. Ó, hogy miért történik ez meg? Nem tudom elhinni. – Duzzogtam magamban, azzal a tudattal, hogy fölösleges, úgysem érek el vele semmit.

Vele kellett volna mennem, mint minden reggel, de olyannyira feszült volt, hogy tanítás előtt jóval odaértem. Nem voltak sokan, sőt, inkább úgy mondanám, hogy nem volt rajtam kívül senki a folyosón. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd menekülni akarok otthonról. Rossz volt bele gondolni, hogy ez megtörtént. Egyszerűen nem akartam elhinni, de mégis, muszáj volt, hiszen pont átéltem azt, amit soha, senkinek nem kellene. Nem tudtam magammal mit kezdeni, ettől pedig az unatkozás környékezett.

Kimentem az udvarra és mielőtt felhívtam volna Mercedest, hogy mikor ér be, mert már itt vagyok, megjelent Artie és Tina. Megörültem nekik, rögtön odamentem hozzájuk. Miután köszöntünk egymásnak rögtön kikérdezésbe kezdtek, hogy mit keresek ott. Nehezen, szoruló torokkal, de azt mondtam, hogy már nem volt mit tennem otthon. Az, hogy elhitték az erős kijelentés, de utána már csak beszélgettünk. Szerencsémre. De volt egy olyan érzésem, hogy itt még nem fejeztük be.

Hamarosan elkezdődtek az órák. Mindegyik unalmas, eseménytelen volt, de még így is jobban örültem neki, mintha otthon feküdhetnék. De aztán, mielőtt végleg elaludt volna a társaság az egyik tanár kitalálta, hogy dolgozzunk csapatokban. Fejlesszük a közösséget. Ettől hirtelen mindenki örült, életvidám lett, felfrissültek. Főleg azzal a tudattal, hogy ez a tanárnő nagyon rendes, figyeli ki-kivel barátkozik, hogy vannak el. Van, amikor olyat enged meg, hogy válasszuk meg a csapattársainkat és úgy is dolgozhatunk, vagy akár több, másféle módszerrel a mi köreinket szolgálja.

- Gyerekek, ma azt szeretném, ha egyetlen egy csapattagot választanátok magatok mellé, vagyis alkossatok párokat. A többieket én szabom meg. – A végén nem bírta kihagyni a kedves mosolyát, egyik szeme pedig boldogan kacsintott felénk.

Egy pillanat alatt megtaláltam Mercedest a szememmel, majd felé igyekeztem. Ő már mosolyogva várt. Az ilyen pillanatokban érzem magamat mindig a legjobban, mikor tudom, hogy valaki szeret, hogy valaki meghallgat. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Miután mindenki kiválasztotta a párját körbenéztem. Pont ahogy gondoltam, együtt voltak a testvérek, a legjobb barátok, vagy éppen a szerelmesek. Mindenki arcán megnyugvás tükröződött. Aztán a tanárnő elkezdte összeszedni a csapatokat. Most négyfőseket állított csinált. Tinát és Artie-t Mike-kal és az egyik haverjával rakta össze, a szurkolólányokat – mivel többen voltak, mint négy, - két csoportra osztotta. Aztán hozzánk is eljutott. Mercedesszel épp az alkalmas partnereket néztük. Amint megláttam az egyik ilyen párost az ereimben a vér egyből megfagyott. Rachel és Finn. Ők voltak a lehetségesek. Mostohabátyám egyszer sem fordult felém, még véletlenül sem. Én viszont végig őt néztem, persze megpróbáltam minél jobban eltitkolni ezt. De láttam, hogy reménykedik, imádkozik azért, hogy a tanár lássa, ő nem velünk akar lenni, jobban mondva velem.

- Akkor ti pedig legyetek… - kezdte a tanárnő. Fejét ide-oda forgatta, megnézte az összes maradék félcsapatot. - … Áh, meg is van. A párjaitok pedig Mercedes és Kurt – mosolyogta. Teljesen meg volt róla győződve, hogy jó döntést hozott. Hát persze. Hiszen ő nem tudhatta a magánéleti problémáinkat. Addig jó, ameddig senki nem is tud róla. – Erre gondoltam. Próbáltam magamat azzal nyugtatgatni, hogy ezt ő is ugyanígy érzi, így nem rendez jelenetet.

- Ez biztos? – kérdezte kissé kétségbeesetten Finn. A tanárnő egy darabig értetlenül állt előtte, de ezen hamar túladott és újra a kedves arcával együtt rábólintott.

- Természetesen. De ez gond Önnek? – hangja kedvesen csengett, de inkább hasonlított arra, hogy „teljesenmindegymitakarszazleszamiténmondok” hangsúlyra, mint a „habármigondvanszóljmegoldom!” kedvességre.

- Nem. Persze, hogy nem – motyogta utána, majd kelletlenül Rachel kezét fogva indultak meg hozzánk.

Rachel semmit nem értett az egészből, tekintete zavaros volt. Mercedes szerencsére nem arra figyelt, vagy legalábbis nem úgy tűnt, így attól nem tartottam, hogy kérdezni fog. Amikor megérkeztek csak mosolyogni tudtam, s úgy tenni, mint aki örül. Ez félig igaz is volt, hiszen Racheltől boldog voltam, egyedül Finntől tartottam.

Még egy kevés idő telt el mire elkezdte mondani a tanárnő a feladatot. Nem volt nehéz, igazából még csapat munka sem kellett volna hozzá. Bár az tény, hogy annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésünkre állt nem lehetett volna megoldani egyedül, de amúgy tényleg nem kellett mást csinálni csak olvasni. A szövegben volt meg az összes válasz.

- Rendben. Akkor Mercedes te megcsinálnád az első részt? – kérdezte kedvesen Rachel. Megvárta, míg a barátnőm bólint, majd felém fordult. – Kurt, neked jó lesz a harmadik rész? Nagyon szeretném a másodikat – kérlelt. Kissé kuncogva bólintottam. Vicces fejet tudott néha vágni, ami egyben aranyos is volt. Ez volt az egyik legszeretnivalóbb tulajdonsága. – Akkor neked jó lesz a negyedik rész? Az a legrövidebb, direkt neked gondoltam. – Ekkor már Finn felé fordult, aki ránézett a kijelölt részére, majd hevesen bólintott.

- Persze, nem gond. Nekem tökéletes lesz – mondta lelkesen. Felém még akkor sem nézett, végig a lapját, vagy a barátnőjét figyelte.

Pár perc alatt mindenki dolgozni kezdett. A csöndet csak néhány pusmogás zavarta meg, de azok is hamar abbamaradtak. Amikor egy pillanatra felnéztem láttam, hogy néhányan már bőszen írják a válaszokat, de aztán rájöttem, hogy csak unatkozásból rajzolgatnak. Nekem nagyon érdekes volt a látvány és az élmény. Itt minden meg volt engedve, amit csak szeretnénk, jó társaság, csapatmunka, vagyis a beszélgetés normális lenne, mégis. Mindenki angyalian viselkedik, némán. Valahogy, akárkinek az arcára néztem boldogságot láttam, mosolyt. Ez az összes társamnak újdonság volt, de jó új élmény. De egy valami nagyon idegesített. Finn lábmozgása. Amióta az olvasás kapott főbb szerepet, azóta dobol a lábával. Valamitől nagyon ideges volt, de azt már meg nem mondtam volna, hogy mitől. Az rendben van, hogy nem voltunk éppen a legjobb helyzetben, de ennyire nem akadhatott ki a közös munkától.

Végül a lehető legjobban kizártam őt, és újra visszatértem a szövegemhez. Hamar végeztem, már az egészet ki is jegyzeteltem. Amikor ezt meglátta Rachel azt javasolta, hogy mondjam el gyorsan, legalább annyival előrébb lennének. Mercedes is beleegyezett, nekem is jó volt, Finn pedig nem szólt semmit, a hallgatás pedig beleegyezés ugyebár.

Az összes adatot amit találtam nekik is elkezdtem mondani. Eléggé nagy területről volt szó, így sok új információt kellett leírni, de ezt senki sem bánta. Még bőven beszéltem, magyaráztam, mikor Finn közbe szólt.

- Állj… - mondta halkan. Mindhárman felé néztünk. Nem értettük, hogy mi a gondja, mit akar. – Figyelj, állj le, jó? Nem tudlak hallgatni, nem tudok melletted ülni. Azok után amit terveztél ez nekem túlságosan is nehéz. És, hogy őszinte legyek, nincs hozzá se gyomrom, sem hangulatom. Úgyhogy, nem lehetne, hogy a te részedet átugorjuk és utána úgy tennél, mintha itt sem lennél? – kérdezte. Hangja tele volt gúnnyal, én pedig ledermedtem. Semmit nem tudtam hozzá szólni, egyedül azt éreztem, hogy hányingerem lett. A világ is forogni kezdett velem.

- Micsoda? Mit mondtál? – nézett értetlenül Mercedes.

- Nem beszéltél komolyan ugye? – tette hozzá Rachel, ugyanolyan döbbenettel. – Ti csak kieszeltetek valami csapdát ugye?

- Minden szót komolyan gondoltam. De erről csak is ő tehet – mutatott felém. Úgy éreztem alig kapok levegőt. Válaszolni nem tudtam, de egy dolgot mindenképpen akartam. Kimenni, elmenekülni onnan azonnal! Ennek megfelelően is cselekedtem.

- Ha megbocsátotok… - suttogtam, szinte én is alig értettem. Felálltam a székemből, majd gyors, bizonytalan lépésekkel a tanárhoz siettem. – Elnézést kérek, de tudja elég rosszul vagyok, szeretnék elmenni az iskola orvoshoz. Nem tudom, mi történhetett, lehet, hogy valamit elkaptam itt, az iskolában – hadartam.

Nem néztem fel, mert a szemeim könnyezni kezdtek.

- Biztos rosszul vagy? – kérdezte, miközben próbálta megnézni az arcomat.

- Igen, és gyorsan kiszeretnék menni – amennyire csak tudtam a hangomat határozottnak mutattam, de még így is kissé megremegett.

Még gondolkodott egy rövid ideig, majd rábólintott. Olyan hamar tűntem el, ahogy csak tudtam. Nem bírtam ott maradni, az összes szavával egy darabot megölt bennem. Ennyire rossz ember vagy testvér nem lehetek! Vagy mégis? Össze voltam zavarodva. Azt sem tudtam, hogy az iskola melyik részén járok, egyedül annak örültem, hogy nem voltak túl sokan az osztálytermeken kívül, főleg nem olyan, akiket közelebbről ismertem volna.

Végül, mikor már kissé lehiggadtam láttam csak meg, hogy sikerült elérnem az orvosit. Be nem akartam menni, ezen segíteni senki nem tudott, egyszerűen csak fogtam magamat és leültem a falhoz csavart, szürke székekre. Amennyire csak tudtam, a háttámlához nyomtam magamat, lábaimat pedig felraktam, majd szorosan átöleltem őket. Nem érdekelt semmi, az sem, ha rám szólnak, hogy mit képzelek magamról. Nekem a lényeg az volt, hogy ne lássanak. Legalábbis mikor fejemet a térdeimre hajtottam így éreztem. Azt gondoltam, hogy akik nem ismernek csak egy burkot látnak, ami olyan érzésekkel van tele, amihez semmi közük. Igen. Ez volt az egyetlen, ami segített abban a pillanatban. Senki nem látja mi az igazság, s amit nem látnak, és esélyük sincs felfedni csak elmennek mellette. Ezzel a szánalmas elképzeléssel tudtam csak magamra gondolni, a bajra koncentrálni. Lassan rájöttem, hogy az életem igazságtalanságokon épül. Eleve az a tény, hogy homofóbokkal vagyok körülvéve, már elriasztó. De az, hogy egy ilyen alakkal éljek, hogy vele birkózzak meg nap nap-után szinte túlélhetetlennek tűnt. Az is átfutott az agyamon, hogy ezt nem érdemli meg senki sem, még én sem, bármilyen is vagyok. Mert ez… Ez egyszerűen szívás. Nem lehet ellene tenni semmit, csak azt érzed, hogy mennyire függsz a másik embertől. Bár igaz, ami igaz, mindig mástól függsz. Egyszerű csak az életre gondolni. Ha a szüleim nem hoztak volna össze, most nem lennék itt. Ha az ő szüleik kerülték volna el egymást, akkor még ők sem élnének. Abba is bele lehetne bonyolódni, hogy kiktől függtek a találkozások. Talán egy baráttól, egy pincértől abban az étteremben ahol először meglátják egymást néhányan. Nem tudni.

De az biztos, hogyha az ember rájön, hogy valakinek ennyire ki van szolgáltatva – és itt most nem az életről, vagy egy nagyobb hatalomról beszélek, - akkor elgondolkodik, hogy mit tehetne ellene. Hogy a saját kezébe vegye az irányítást. Így voltam ezzel én is, de egy normális ötlet sem jutott az eszembe. Ha elszöknék, azzal csak apát hoznám idegességi állapotba. Ha elköltöznék, már ha egyáltalán találnék egy helyet, ahol lakhatnék, azzal sem érnék el semmit, hiszen a családomtól nem akarok távol lenni. Ha pedig édesapámnak elmondanám, hogy mit csinál, hogy ezt így nem bírom, hogy kérje meg őket a távozásra… akkor a szíve törne össze. Nem. Ez ellen nem tudok mást tenni, mint harcolni és reménykedni, hogy mielőbb vége lesz. – Döntöttem el magamban. Hirtelen, én sem tudom mitől könnyezni kezdtem. Bár nem akartam, sőt rettentően ellene voltam mégis, éreztem, hogy minden egyes kicsordult csepp után megkönnyebbülök. Szabadabban lélegeztem utána. Nem sokára felhagytam az ellenállással, vártam, hogy vége legyen.

Ekkor egy hang rázott meg. Erőteljes, számomra kedves hang, mégis abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak ne talált volna meg. Nem akartam, hogy úgy lásson…

- Na, mi történt, kérlek, mondd el! – Nem láttam, de tudtam, hogy tágra nyílt, aggódó szemekkel tekint rám Mercedes.

- Semmi – motyogtam. Gratulálok! Most aztán nagyon meggyőző voltál, biztos el is hiszi majd. – korholtam magamat.

- Azt látom – hangja gyöngéd és kérlelő volt egyszerre. – Jaj, ne sírj! – ült le mellém kezét a vállamra helyezte. Ez sokat segített, de még mindig nem mozdultam a felvett pózomból. Egyszerűen nem bírtam. Valahogy nem engedelmeskedtem saját magamnak. – Nos? Abbahagyod, vagy elmondod, hogy mi történt köztetek? – Válasz helyett csak nemet intettem. Felsóhajtott. – Rendben. Akkor, mit akarsz? Mit csináljak?

- Semmit. Nem akarom, hogy bele keveredj. Egyébként sem tudnál rajta segíteni… - elhallgattam. Talán, ha szerencsém van elmehetnék hozzájuk. Addig sem kellene a bátyámmal lennem, meg talán ő is lehiggad, ha egy darabig nem látjuk egymást.

- Igen? Mit akarsz mondani? – sürgetett, de inkább csak aggodalmaskodásból, mint sem türelmetlenségből.

- Lehet, hogy egy kicsit még is tudsz. Átmehetnék ma hozzátok? – kérdeztem reménykedve.

- Persze! –szinte hallottam a csillanást a szemében. – De ha már átjössz, akkor remélem úgy tervezted, hogy ott töltsd az éjszakát is. – hangja boldog volt, én is örülni kezdtem. – Meghívjak még valakit? Rachelt akár?

- Az ötlet jó… de most ne. Nem baj, ugye? – Senkit nem akartam megsérteni, de így is örülni fogok, ha nem mondok el semmit. A másik, hogy nem akarok semmilyen konfrontálódást Rachel és Finn között miattam, mert barátnőm tudom, hogy megvédene.

- Nem gond, hogy is lenne az. Akkor, mikor jössz át? – váltott gyorsan témát. Hagytam magamat, nem volt értelme folytatni.

- Mikor tudok? – céloztam a szüleire.

- Hát, mire hazaérek lesz egy olyan öt óra, mire megbeszélem velük eltelik egy tíz perc, összekészülődök, meg ilyenek… - a végére motyogott. Végre felnéztem, s arcán láttam, hogy mennyire elmélyült a teendőiben. Már épp vissza akartam mondani, hogy nem éri meg a sok elfoglaltság miatt még rám is figyelni. De megszólalt. – Szerintem hét körül már minden rendben lesz, de előtte majd hívlak, rendben? – A szemembe nézett, arcán kedves mosollyal.

- Rendben – bólintottam. – Már alig várom! Vigyek valamit? – Nekem is újra jó kedvem volt.

- Magadat, meg jó lenne, ha az eszedet is hoznád, tudod, nem csak egy bábot kérek! – ahogy befejezte mind ketten nevetésben törtünk ki. Nem is igazán a viccen, de jó volt végre röhögi valamin.

A többi órán már nem volt semmilyen gond, egyedül a Glee próbán kezdtek el kérdezgetni. Eleinte nem értettem, miért csak engem, de hamar rájöttem, hogy Finnt látszólag már mindenki eluntatta a kérdéseivel. A lehető leghamarabban lezártam azzal a témát, hogy nem akarok róla beszélni. Nem örültek neki, de hiába, nem érdekelt. Senkit nem akartam bele keverni, egyáltalán, ez nem az ő dolguk, ezen ők segíteni sem tudnak. Még hallottam, ahogy Artie és Tina meséli a reggeli dolgokat, de nem szóltam közbe.

Hamar eltelt a Glee próba, lényegében nem volt túl sok mindenről szó. A feladatunk egyszerű, mégis nehéz. Keresni egy olyan számot, ami kifejezi milyen a kapcsolatunk a családunkkal. Hihetetlen, hogy pont egy ilyet tudott adni. Megfordult a fejemben az is, hogy direkt csinálta, valószínűleg már rég eljutott hozzá a hír, miszerint Finn kirohanása után egyszerűen elmentem óráról. Király lesz ezek után dalt választani. Bár igaz, miért ne énekelhetnék apámról? Hiszen ő maga volt eddig a családom. Azt hiszem meg van, hogy kihez keressek számot. Hurrá!

Hazafelé nem kockáztattam, beültem Finn mellé az autóba. Természetesen rögtön besértődött, s dühöngeni kezdett. Nem figyeltem rá, semmit nem tettem, csak vártam, hogy végre elinduljon. Ez meg is hozta a hatását, pár stresszes perc után beindította a motort. Nem néztem se jobbra, se balra, hanem végig előre meredtem. Amilyen gyorsan lehetett, szinte kipattantam az autóból, majd az ajtónkhoz siettem. Már az előszobában vetkőztem, mire Finn beriasztózta a kocsit. Nem akartam sok időt eltölteni vele egy légtérben, épphogy annyit, amennyit a távolléti információm megkívánt. Mire beért, és bezárta maga mögött a fehér bejáratot, nekem már minden elő volt készítve a fejemben.

- Beszélhetnénk? – Láttam, hogy ellenkezni akar, de megelőztem. – Ne aggódj, semmi komoly dolog, csak szólni akarok, hogy ma este nem leszek itthon.

- Aha. Értem. Szóval itt hagysz egyedül, hogy minden házimunkát én végezzek el, ugye? – szemeiben felizzott a gyűlölet lángja. Nem értettem miről beszél, már napokkal ezelőtt befejeztük a takarítást, azon kívül pedig csak a mindennapi dolgok vannak, mint például a mosogatás.

- Öhm… Nem igazán tudom, hogy miről beszélsz. Nem emlékszel, hogy még a múltkor mindent befejeztünk? – Úgy éreztem, hogy én kezdek haragudni. Most mit akar ezzel? Minden hülyeséget összehord, annak érdekében, hogy kikészítsen?

- Hát… Arról beszélek… - gondolkodóba esett. Na, tessék, nincs egy érve sem. Szuper, mint egy tipikus hülye pasas!

- Figyelj, ne kezdj bele semmilyen hantába, oké? A felét sem csináltad volna meg egyedül annak, amit a szüleink mondtak, hogy ha én nem tartom észben! Arról pedig ne is beszéljünk, hogy akkor sem tudnál itthon tartani, ha tényleg így volna, mert nem vagyok hajlandó veled egy levegőt szívni! Ezt pedig csak magadnak köszönd! Úgyhogy szóltam, ha elfelejted ez van, nem az én dolgom! – Nagyon dühös voltam, soha nem beszéltem még így, ez pedig engem is meglepett.

- Igazán? Rendben, menj el! De, ne csodálkozz, ha a régi kulcsod már nem lesz jó a zárba, megértettél, seggfej? – kiabálta. Teljesen ledöbbentem, nem tudtam mit reagálni. Ez már sok volt, pedig számíthattam volna rá, hogy ellát jelzőkkel. Mégis, valahogy úgy éreztem, hogy ez egyáltalán nem az a Finn, akit mindenki megismert. Valahogy megváltozott, mindenben.

Mivel nem válaszoltam, egy idő után megunta a csöndet. Elindult a szobája fel, de mikor félúton járt, szembe fordult velem, majd neki lökött majdhogynem teljes erejéből a szekrénynek. Nem fájt, nem ütött akkorát, de egyszerűen utána nem bírtam megállni a lábaimon. Ahogy lecsúsztam a padlóra, - megint, - láttam megcsillanni egy szikrát a szemében. A megbánásét. Mintha bocsánatért esedezne a pillantása. De nem mondta ki, hanem sarkon fordult, majd elvonult a saját kis birodalmába. Az eseményhez képest nyugodt voltam, nem is tudom, hogy miért. Talán azért, mert kezdem megszokni, de sokkal inkább arra gyanakodtam, hogy az a nézése engesztelt ki. Utána, bármiféle aggodalom nélkül összepakoltam az összes egy éjszakára kellő holmimat, majd elfoglaltam magamat és vártam, hogy szóljon Mercedes. Eltelhetett másfél óra, mikor hallottam, hogy Finn elmegy. Nem törődtem vele, miért tettem volna? Szabad akaratából jár-kel a házban, nincs jogom beleszólni… lényegében nekem sem kellett volna közölnöm, hogy nem alszok itthon. Miután az ajtót kétszeresen bezárta, elhatároztam, hogy elmegyek zuhanyozni.

Eltelt vele egy óra, szerettem, ha csak úgy folyik a víz rajtam. Akkor minden gondolatom nyugodt volt, furcsa mód normális is. Alig hogy kiszálltam Mercedes hívott, hogy egy fél órán belül tud fogadni, úgyhogy mehetek is. Megörültem, felkaptam a barna sport táskát amibe pakoltam, majd el is indultam… volna, ha a kulcsom nem tűnt volna el. Általában mindig az ajtó melletti kis szekrényre rakom, hogyha vészhelyzet is állna elő gyorsan ki lehessen jutni, de most nem volt ott. Kerestem alatta is, hátha leesett, de az asztal környékén semmi nem volt. Átkotortam az összes létező zsebemet, mert ki tudja, a sietség sok dolgot elfelejtet az emberrel. Mivel nem találtam sehol, gondoltam Finn a sajátja helyett az enyémet vitte el, így felhívtam.

- Mi van? – kérdezte „tündérien”.

- Bocs, hogy kereslek, de nincs nálad a kulcsom?

- De. – Milyen kedves, nem akar feltartóztatni! Ó, hogy egyem a szívét…

- Huh, akkor rendben. A tiédet merre találom, tudod, indulnom kéne…

- Nálam van – közölte szárazon. Pillanatra elképedtem, hogy mire kell neki a két kulcs?

- Értem… Akkor haza tudnál ugrani és kiengedni? Egyébként, minek neked kettő? – kérdeztem csodálkozva.

- Ja, nem t’om, csak eltettem, azt kész. Amúgy, most nem tudok elmenni, fontos, halaszthatatlan dolgaim vannak – hallottam, hogy kezdi megunni a csevejt. Nekem pedig leesett az állam. Mi van, hogy csak úgy eltette? Mi van, ha tűz ütne ki és nem tudnék kijutni, mert ő „csak elrakta”?

- De, nekem kell a kulcsom, mikor jössz? – kezdtem újra dühbe jönni. Nem gondol bele abba, hogy amekkora szerencsétlenségek vagyunk néha, akár az életemmel is játszhat?

- Majd valamikor olyan hajnali egy-kettő körül. Sz’al bocs, de most azt hiszem le kell mondanod. – Majd lecsapta a telefont.

Hogy az a…! Fogadni mertem volna bármiben, hogy Puckkal van, csak akkor használja így a szavakat. Mekkora egy hülye gyerek! De ezt már nem hagyom, nem hagyhatom! Bocs Finny, de nem hagytál más lehetőséget.

Tárcsáztam a számot, majd vártam, hogy kicsöngjön. Az elsőre nem vette fel, gondoltam még nem ért oda. A másodikra sem, lehet, hogy épp egy messzibb szobában tartózkodik. A harmadikra sem, valószínűleg a táskája legrejtettebb zugába dugta. A negyediknél már kezdtem elveszíteni a reményemet. Az ötödiknél már csak vártam a sípszót, mire végre felvette.

- Haló? – szólalt meg egy női hang.

- Szia Carol, itt Kurt – köszöntem.

- Ó, szia! Hogy-hogy engem keresel? Talán valami gond van Finnel? Baja esett? Mi történt? – a végére már teljesen bepánikolt.

- Jaj, nem dehogyis, ne gondolj semmi rosszra! – nyugtatgattam. Mikor hallottam, hogy újra normálisan veszi a levegőt folytattam. – Csak éppenséggel egy buta kis dolog miatt összekaptunk és most el kéne mennem, de ő megelőzött. Nála van a kulcsom, de hiába kérem, nem hajlandó visszaadni. Tudom, hogy nem kéne ilyenekkel zargassalak téged, de nem tudnád felhívni? Eléggé sürgős lenne… - Még be sem fejeztem, máris rábólintott.

- Persze, hogyne. Miután beszéltem vele, visszahívlak és arra kérlek, hogy amint megkaptad a kulcsodat szólj nekem, rendben? – hangja lágy volt, mégis hallottam egy kis keménységet benne.

- Feltétlen. Köszönöm! – hálálkodtam, de inkább már csak a vonal megszakadásának.

Kicsit elszörnyedtem, hogy most vajon mit fog kapni Finn és, hogy ha apa megtudja, akkor mi fog történni. De aztán hamar lenyugodtam. Végül is ezt ő csinálta magának, akkor majd vállalja is a következményeket. Nem igaz? Dehogynem. Mégis türelmetlenül vártam, hogy megtudjam mi történt kettejük között. Öt perc telhetett csak el, mikor újra hívott, de én már akkorra teljesen kétségbeestem.

- Nos, azt mondja, hogy egy tíz percen belül hazaér. Ha nem, akkor ne félj, megkapja a magáét. Ilyet nem lehet csinálni! Ezt megmondtam neki is – jelentette ki határozottan. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, vagy ne, hiszen ezzel valószínűleg még inkább rontottam a kapcsolatunkon.

- Értem. Akkor hívjalak, vagy nem kell? – kérdeztem és reméltem, hogy az utóbbit választja.

- Ezek után kérlek csörögj rám! Nem tudom elhinni, hogy ilyet tett az én fiam! MI van, ha valami katasztrófa történik? El kell majd vele beszélgetnem… De amúgy, min vesztetek össze? – hangjából hallatszott, hogy Finnel sok a probléma, ez már se ide, se oda neki.

- Semmi különösen, már nem is emlékszem rá! – próbáltam minél gyorsabban elterelni a gondolatait. – De mesélj, hogy vagytok? Milyen odakint? Kiderült, hogy miért rendeltek oda titeket?

- Nem. Még nem, lehet, hogy egy-két nappal tovább maradunk – sóhajtotta. – Bár, ez nem valószínű, mivel Burt eléggé felhúzta magát azon, hogy nem tudják normálisan kijelenti, ha kell nekik valami. Szóval még meglátjuk, de úgyis hívunk titeket ha bármi változás fennállna. – kissé elszontyolodott. – Őszintén szólva, remélem, hogy hamarosan elmehetünk innen. Eléggé… túlbuzgó rokonaitok vannak. Folyton tömni akarnak bennünket és mindent ők állnak, bármit is akarunk csinálni – suttogta. – Emellett még alig töltöttünk egyedül pár percet, mivel egész idő alatt a sarkunkban lógnak.

- Uhh… Bocsánat értük, de nem tudok még tanácsot sem adni, sosem láttam őket. – Tényleg együtt éreztem vele. Ez emlékeztet arra, amikor Rachel nagyon akar valamit. Addig nem száll le az emberről amíg az be nem adja a derekát. Erre el kellett mosolyodnom. – Megjött Finn! – mondtam a bejárat felől érkező hangokra utalva.

- Na, hál’ Istennek. Legalább nekem nem mer ellent mondani. Akkor leteszem, szia! – Majd újra meg sem várva a reagálásomat lerakta. Hirtelen Finn lépéseit hallottam magam mögött.

- Tessék te kislány, itt vannak a rohadt kulcsaid – mondta, majd felém dobta őket. Szerencsére gyors voltam, így még el tudtam kapni.

- Ne nevezz kislánynak, világos? Attól, hogy te egy rohadt nagy tapló vagy, és valószínűlég rossz napod is van, nem kell hozzám szólni, értve vagyok? – hangom erőteljes volt. Most éreztem először úgy, hogyha neki is mennék, nem nyerne.

Nem szólt semmit, csak horkantott egyet, azzal sarkon fordult és már ment is vissza a járgányához. Sóhajtottam, majd végre kiszabadulva a házból elindultam Mercedeshez.

Hajnali három óra:

Nagyon fáradt voltam, alig láttam, hiszen nem is olyan rég feküdtünk le a barátnőmmel. Sokáig beszélgettünk, nevetgéltünk, de szerencsére egyszer sem kérdezett rá, hogy mi történt közöttünk. Így legalább én sem törtem meg… De most nem ezen volt a hangsúly. A lényeg, hogy Finn bajba került. Nem volt sok ideje, de azt mondta, hogy betörtek hozzánk, ő pedig nem tud mit csinálni, de még időben el tudott bújni. Elhittem neki, hiszen remegett a hangja és sírt, rettentően. Futottam, ahogy csak bírtam, Mercedesre pedig ráhagytam, hogy hívja ki a rendőrséget. Nem találta jó ötletnek, mert nem hitte el mostohabátyámnak, hiába volt olyan, amilyen. Ez megrémisztett és ordítani kezdtem vele, hogy mégis, hogy képzeli, hogy bajban van egy ember, aki ráadásul a barátja és akkor még azon filozofál, hogy segítsen annyit, hogy felemeli a telefont. Végül mondtam, hogyha nem teszi meg addig, amíg oda érek, felhívom és ha tényleg baj van, akkor viszont hívnia kell a segítséget. Ezzel rohantam ki a házból a kék pizsamámban. Még utánam ordította, hogy nem érdemes. Nem tudtam elképzelni, hogy egy máskor nagyon önzetlen emberrel mi történhetett?

Végül nagy nehezen elértem az utcánkat, de semmi szokatlant nem tapasztaltam, viszont még akkor sem lassítottam. Hiszen, ha profik, akkor simán be tudtak úgy jutni, hogy ne csapjanak nagy zajt. Már csak pár ház volt hátra, amikor megpillantottam egy fekete maszkos embert. Ő felém száguldott, de olyan gyorsan, hogy még egy embert sem láttam úgy futni. Féltem, mert belém csapott az a felismerés, hogy talán közéjük való, de úgy döntöttem, hogyha nem foglalkozom vele, talán ő sem bánt engem. Már éppen elhagytam volna, amikor is elém ugrott. Ettől megtántorodtam, de még az egyensúlyomat sem szereztem meg normálisan amikor is megfogta mind a két vállamat és egy erőteljes csapással neki vágott a kőkemény betonnak. Persze, nem az utcára, hanem az út kellős közepére. Bevertem a fejemet, így egy ideig szédültem. Mire eljutottam oda, hogy felálljak és tovább siessek segíteni a vér megfagyott az ereimben.

Nem hallottam mást, csak egy sikolyt és nem láttam mást, csak két világító fényszórót, amik egyre jobban közeledtek felém…

Köszönöm, hogy elolvastad :D!