5. fejezet - Kávéház

Sziasztok! Meghoztam végre a frisst. Ez mos eléggé nehezen jött össze, de nem baj, így született, fogadjátok el x). Remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást! Kizz

5. fejezet - Kávéház

Egész egyszerűen nem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy… Ha rá is gondoltam hányingerem lett, nem tudtam megszabadulni tőle. Kezdett zavarni, de reménykedtem benne, hogy pár perc múlva véget ér. Már-már elértem Kurt ajtaját, mikor megint megcsapott az indulatosság. Hihetetlen, hogy mit meg nem tesznek az emberek csak azért, hogy bebizonyítsák, nekik van igazuk! Egyszerűen szánalmas! De az sem volt sokkal jobb, hogy én pedig ezen kiborulok. Hiszen… Mindegy. Ha már megtettem, akkor miért ne folytathatnám nem igaz? Végül is de. Annyira szerettem volna összetörni valamit… főként egy bizonyos embernek a nyakát. De ahhoz nem voltam elég bátor, mert mit szólnának anyáék, ha megtudnák, hogy megtettem? Akkor mi történne? Vajon megbocsátanának? De hát csak az elfuserált fiúkat nyírnám ki. Ők sem akarhatnak folyton szenvedésben élni, vagy mégis? Inkább választanák azt? Jobban éreznék magukat akkor, ha a művük nem semmisülne meg? De valószínűtlen... Sokszor a művész rombolja le a műveit, ebben az esetben pedig a művész nem más... Végül is, ezen teljesen értelmetlen gondolkodnom, hiszen a válaszokat már úgy is tudom. Nem fogom megtenni. Burt és Carol többet érdemelnek, mint egy halott fiú temetését. De ezt akkor sem fogom ennyiben hagyni, meg kell kapnia a bűnösnek a bűnét, ez mindig is így ment!

Közben egyre jobban közeledtem ahhoz az ajtóhoz, ahol ezt mind meg akartam váltani. Beteljesítettem volna a bosszúmat... Magam felé.

Kurt szemszöge

Kezdtem magamhoz térni. Egyre inkább éreztem, ahogy az erőm visszatér apránként a végtagjaimba. Ugyan én magam lassú voltam, az eszem gyorsan forgott. Hallottam a közeledő lépteket, de úgy éreztem, hogy el fognak menni mellettem, mégis el akartam kerülni a meglepetéseket tudat alatt, így a szemeim kipattantak. Aztán a kilincs forgolódni kezdett és hatalmasakat ordított valaki mögötte. Finn volt. Ijesztően csengett hangjában a nevem, de nem azért, mert rosszat csináltam, nem tettem semmit! Akkoriban tényleg nem csináltam jól, hogy mindent meg akartam tenni, csak azért, hogy belém szeressen, de azóta megváltoztam! Már tudok különbséget tenni megvalósítható és soha meg nem történő szerelem között. Igen, változtam, mert akartam és mert képes vagyok rá! Ezt senki nem veheti el tőlem, semmivel! Legyen az akár ilyen gyermeteg viselkedés is.

Egyre jobban be akart törni hozzám, nekem pedig a szívem eszeveszettül kalapálni kezdett. Mi van, ha bántani akar? Vagy lehet, hogy itt vannak a barátai, őket akarja beengedni? Hiszen megteheti… Nem valószínű, hogy beszélnék, jobban félnék attól… Ha egyáltalán lenne mivel beszélnem.

Nem, biztos nem ezt akarja, annyira nem gonosz. Persze eddig is sok mindenre gondoltam, amelyek megdőltek, de akkor sem kételkedem ebben. Makacs, manipulálható, kissé hülye, de nem rossz, vagy gonosz. A másik, hogy ezzel Rachelt is kockáztatná, azt pedig nem tenné… remélem.

Még mindig feküdtem, mikor az ajtó megadta magát és kinyílt. Olyan gyorsan ugrottam fel, hogy beleszédültem, de nem tudtam megállni, félni kezdtem. Egy pillanatra minden összemosódott a szemem előtt, s vágytam a visszafekvésre. Ez a kis cél hirtelen elérhetetlennek tűnt, mintha csak azt akarnám, hogy azonnal a Himalája csúcsán lehessek.

Közeledni kezdett, én pedig megtartottam azt a pár lépés távolságot, így hátráltam. A szívem a torkomban dobogott, remegtem, de nem rájöttem, hogy nem a félelemtől, hanem a dühtől. Ez elborította az agyamat is, ami elég volt nekem ahhoz, hogy elkezdjek ordítozni vele.

- Mégis mit képzelsz? – kezdtem még viszonylag normálisan. – Nem gondolod, hogy nem hiába nem nyitottam ajtót? Éppen pihentem, te félőrült! És mégis mit csináltál? Tönkre tetted a zárat! Most ezt, hogy fogod megmagyarázni apámnak? Mert nehogy azt hidd, hogy meg foglak védeni, sőt, lehet, hogy most fogom hívni! Úgyhogy rukkolj elő valami értelmessel! – Közbe végig értelmetlenül mindenfelé mutogattam. Azt biztosra vettem, hogyha mellettem lett volna valami könnyű és törékeny biztos a fejéhez vágom.

- Kérlek, higgadj el… - ijedt volt. Szinte már-már gyámoltalan. Nem értettem mit akar, lenyugodni pedig nem volt kedvem.

- Miért törtél rám? Egyáltalán mit akarsz? Vagy hoztad a barátaidat, hogy nyugodtan verjenek meg megint, vagy micsoda? – Éreztem, ahogy mindenegyes arcizmomat átjárja a vér, és elvörösödöm. Hihetetlen, hogy mennyire fel tudtam magamat pörgetni. Az utóbbi időben ez túl gyakran történt meg, ami egyáltalán nem tetszett.

- Semmi ilyesmi, eszembe sem jutott volna. Csak kérlek, hallgass meg. – Szinte már sírt. De még mindig magabiztosan közeledett felém amit nem igazán tudtam összeilleszteni. Így arra jutottam, hogy csak színészkedik, pedig abban sohasem volt jó. Hirtelen fájni kezdett, hogy mi van, ha csak amiatt tanulta ezt meg, hogy rajtam levezethesse a feszültségét. Normális, ha egyáltalán ilyen eszembe jut? Ezen gondolkozni is felesleges…

Ekkor elértem a szobám végét, megakadtam. Kerestem még a menekülő utat, de túl közel ért hozzám. Felkaptam a legelső tárgyat, ami a kezembe akadt, de gyorsan vissza is tettem. Az apáról és rólam egy közös kép volt. Nem kockáztattam, hogy baja essen. A legszebb keretbe raktam még bele már jó pár éve, és azóta minden karcolástól őrzöm. Hiszen amíg én a képet, a kép az egyik legszebb emlékre vigyáz.

Aznap volt az első alkalom, amikor az anyával közösen ültetett ámbrafa egy éve lett elültetve. Addig nem is tudtuk, mi történt vele, mert bármilyen gondozást is adtunk, nem nőtt. Aztán végre látszódott valami, de még nem voltunk benne biztosak, hogy nem valami virág. Aznap láttuk, hogy az az a fa. Csodálatos érzés volt. Úgy éreztem, hogy anya is ott volt velünk. Nem… Soha nem tenném tönkre.

Viszont semmi más nem volt annyira a közelemben, hogy azonnal elérjem. Végül Finn már csak pár centire volt. Nem éreztem kényelemben magamat, a magassága fojtogatóan kezdett hatni rám. Védtelennek tűntem ahogy a szemébe nézek, s láttam benne magamat, és a szememben a kétségbeesést. Vártam, hogy mikor csap le rám. De nem jött. Megállt, még az idő is nehezen mozgott, legalábbis számomra. Amikor már lett volna bátorságom megszólalni, egy könnycseppet láttam meg az arcán. Utána minden olyan gyorsan történt. Leborult elém, szinte már meghajolva, majd elkezdett beszélni, szinte hadarta, amiből alig értettem valamit is. Szinte követhetetlennek tűnt, mégis, ahogy összeállt a mondókája számomra, lehetett volna az akár fénysebesség is, megértettem volna.

- Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Tele tömték a fejemet mindenféle badarsággal én pedig nekik hittem! Elhittem, hogy te akarsz nekem rosszat, mikor az eszembe sem jutott, hogy mit tettek veled, vagy, hogy te mit csináltál értem bármikor! – hallatszott, hogy a sírás kerülgeti. – Olyannyira bebeszélték nekem az egészet, hogy nem tudtam ellenállni nekik! Tudom, hogy ez már semmit nem segít, hogy mindent elcsesztem, de remélem meg tudsz nekem bocsátani! Nem akarok haragban lenni veled, hiszen a féltestvérem vagy! Az ajtó pedig nem érdekel. Megcsináltatom majd saját pénzből. De kérlek, kérlek, hogy bocsáss meg!

Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, mit tehetnék. Nem rég, még halálosan fenyegetve éreztem magamat, most pedig szinte hatalmasnak tűntem. Mégis apró voltam legbelül, ami kényelmetlenné tette a helyzetemet. Egyre jobban csak a kiszabadulás lebegett a szemem előtt, mintha minden más, amit eddig fontosnak tartottam, csak másodlagossá vált… végül is be voltam zárva magamba. A saját döntéseim ketrecében voltam, így tehát nem csoda, ahogy éreztem.

- Ugye nem gondoltad, hogy ennyitől újra jóban leszünk? – kérdeztem, de már normális hangerővel. Felnézett, szemeiben őszinte döbbenet ült. – Nem tudom, hogy ezek után, amiket kiálltattál velem, egyáltalán még jóban akarok-e veled lenni. A közömbösség nekem tökéletesen megteszi.

- Nem gondoltam, de… de… azt hittem…

- Mit? – Hirtelen elmúlt a dühöm, a rosszkedvem, olyan lettem, mintha csak egy unalmas ismeretlen beszélne hozzám. Vagy egy olyan ember, akit többet soha nem akarok látni, mégis megtűröm.

- Reménykedtem, hogy valamivel kitudlak engesztelni. Hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen, hogy újra barátok lehessünk, testvérek. – Még mindig felém nézett, de a szemei búskomorban úsztak.

- Nem mindenki kedves a szeretteihez. De nem baj, őket sem zavarja ez a dolog, mi miért legyünk kivételek? – Mielőtt bármit is mondhatott volna kikerültem, majd folytattam. – Szerintem próbáljuk meg egymást egy mozgó bútornak tekinteni a házban és az iskolában is. Nem kellünk mi egymásnak. Előtte is megvoltunk egyedül, ezután is menni fog.

Ezzel kiléptem a szobából, majd lassan a házat is elhagytam. Ráérősen felvettem a fehér kabátomat, hozzá a fehér cipőmet, majd elmentem. Az ajtóban még találkoztam Rachellel. Neki köszöntem, majd céltalanul elkezdtem az utcán bolyongani.

Finn szemszög

Megdermedve álltam egy helyben. Figyeltem, ahogy elhagyja a szobát, majd mint akinek semmi gondja, elmegy. Nem értettem, hogy mi volt az egész. Mit értett az alatt, hogy bútor? Ez most komoly? Már soha nem akar megbocsátani? Soha?! Úgy remélem, hogy ez csak átmeneti… Milyen érdekes, hogy nem rég még azt akartam, hogy tűnjön el a francba, és csak most érzem a hiányát. Egyszerűen zavar, hogy már nincs meg a régi viszonyunk, amikor ébernek kellett legyek, hátha valaki bántani akarja. Hirtelen hiányozni kezdett a múlt, amit én tettem tönkre. Hagytam, hogy manipuláljanak. Milyen dolog már ez? Csak azért, mert megijedtem attól, hogy akar tőlem valamit, elakartam tüntetni, és hagytam, hogy pali madárnak vegyenek a többiek. Gondolom nekik az egész csak szórakozás, én pedig nem is csinálok semmit, csak tűrök. Ez egyszerűen szánalmas. Ehhez már csak hab a tortán, hogy összevesztünk Rachellel, mert nem bírtam visszafogni az indulataimat és leszúrtam Kurtöt előtte.

Pillanat. Rachel! Úristen! Hiszen őt láttam, hogy bejött! És… most komolyan, emiatt a hülyeségem miatt még meg is süketülök, vagy mi? Most hallom csak, hogy szólongat. Ez brutális. Ijesztő. Idióta…

- Finn! Hallod? Merre vagy? Hahó! – kiáltotta, miközben hallottam, hogy a kabátjából éppen az övét húzta ki.

Kinéztem, hogy rálássak. Nem vett észre, mert pont az ellenkező irányba nézett, miközben éppen a cipőjét vette le.

- Itt! Bocsi, csak elgondolkodtam. – Hajamba túrtam, hiszen olyan képtelenül eszetlennek éreztem magamat, hogy az hihetetlen.

- Semmi, de… - elgondolkozott. Valószínűleg nem találta a megfelelő szót, amivel leszedhetné a fejemet. – Mielőtt bármit is mondanék, szeretném tisztázni, hogy nincs harag kettőnk között. Felejtsük el, hogy vitatkoztunk. – Mikor már kezdtem megnyugodni, folytatta, amit ujjemeléssel nyomatékosított. – De! Cserébe tudni szeretném, hogy mi történt köztetek, és, mit csináltál ma, hogy ilyen furcsa fejetek volt. Mármint Kurtnek és neked.

- Nagyon örülök! Nem tudod elképzelni, mennyire megkönnyebbültem most! – Tényleg boldog voltam. Nos, legalább ez a probléma megoldódott. Eggyel kevesebb, végre.

A vallatás előtt, gondoltam még egy kicsit előre nyomom magamat Rachel létráján, így odamentem hozzá, átöleltem, közel húztam magamhoz, majd lágyan megcsókoltam. Jó érzés volt a tudat, hogy ő itt van nekem, mellettem áll, nem hagy el. Pedig igazán nagy hülyeséget csináltam.

- Ez jó volt – mondta lehajtott fejjel, mosollyal az arcán. – Köszönöm. De most kezdj el szépen mindent az elejéről, kérlek.

Sóhajtottam, de tudtam, hogy nincs más választásom. Megfogtam a kezét és elhúztam a kanapéig. Újabb sóhaj kíséretében neki kezdtem a mondókámnak. Elmeséltem, hogy hogyan kerültem Puckhoz, mivel tudtak rávenni, hogy forduljak ellen a testvéremnek, miket gondoltam míg az egész tartott, szóval mindent. Érdekes volt, ahogy csak ült és nem szólt közbe, de gondolom ennek is megvolt a magyarázata. Csak a szemem sarkából figyeltem, hogy miket reagál a dolgokra, de a kíváncsiságon kívül nagyon nem látszott más. Kezdtem úgy érezni, mintha csak álmodnék, mert ez nem vall rá. Túl csendes a történtekhez képes, de nem akartam neki hangot adni. Így is nehéz volt összeszedni a gondolataimat.

- Mikor végig olvastam a levelet, az a két mondat zúgott a fejemben. Rájöttem, hogy igaza volt a nőnek, még akkor is, ha kissé pszichopata módon mutatta is ki. Akaratlanul is ráérzett az egésznek a lényegére. Olyan pillanat volt ez, amit nehéz elfelejteni. Tudod, olyan, hogy érzed a megváltást, de tudod, hogy rosszat is tettél. Mint a Sajtos Jézusra, emlékszel? Ott is egy csomó jó dolgot kívántam, de mellette mindig elfelejtkeztem, hogy Burtért kérjek. Mikor meg az eszemben volt, nem tudtam megtenni. Érted? – ránéztem, mire egy aprót bólintott. Ez volt az a pont, ahol pánikolni kezdtem. Lehet, hogy most viszont tényleg megutál? Mi lesz? Hiszen nem vele történt… Csak egy legjobb barátjával… Az nem számít ugyanolyannak, nem? De… Francba! Nekem végem! – Utána jöttem bocsánatot kérni, de mikor mondtam, hogy mit szeretnék ő csak azt tette hozzá, hogy próbáljunk meg úgy tenni, mint ha mozgó bútorok lennénk. Most pedig elment, én meg aggódom, hogy mi lesz a jövőben. Érted?

- Értem – halk volt a hangja. – Minden világos… Tyű. – Kis meglepődöttséget láttam az arcán. – Nem egy unalmas történet, nem igaz? Durva. Nem csodálkozom, hogy úgy ki voltatok akadva egymásra… ez borzalmas. De hidd el, meg fog bocsátani. Nem tudom, hogy mikor, de hamarosan. Nem olyan ő, hogy egy számára fontos személyt lenézzen, vagy keresztül lásson. – Nyugtatásként még a karomat is elkezdte simogatni. Határozottan jól esett. Amit mondott viszont csak még inkább felkeltette bennem a lelkiismeretet. Igaza volt, Kurtnek fontos vagyok, nem tenne velem olyat, ami fájna, én pedig még csak nem is szégyelltem magamat miatta.

- De én is fájdalmat okoztam. Mi van, ha túlmentem egy bizonyos határon? Megérteném, de nem tudom, hogy mit csinálnék – Nagyon ideges voltam, feszülten ültem, a kezemet a számhoz emeltem, úgy éreztem, könnyebb úgy gondolkodnom.

- Figyelj, ilyenekre nem is szabad gondolj. Ha igazán akarod, akkor minden megtörténhet. Nem kell aggódnod, hidd el. Ha akarod beszélhetek is vele, csak egy szavadba kerül! – mondta aggódóan. Tényleg boldognak szeretett volna látni. Ez olyan jól esett, hogy nem bírtam ki, megcsókoltam. Nem tartott sokáig, de nekem nagyon sokat jelentett.

- Igazán megtennéd? – kérdeztem, mikor már pár centire volt a szánk egymástól.

- Persze. Szeretném, ha boldog lennél. Te is megtennéd ezt értem, tudom.

- Köszönöm, de nem akarlak bele keverni. Meg, ki tudja, mit gondolna az egészről Kurt, lehet, hogy csak még mérgesebb lenne. – Szerettem volna, nagyon is, hogy segítsen, de kockáztatta, volna, hogy őt is megutálja. Nem akartam elszakítani őket egymástól.

- Rendben. Akkor beszélek vele, úgyhogy megyek is, puszi! – Még fel sem fogtam, hogy mit mondott, már fel is állt és a cipőjét szenvedte fel magára. Gyorsan pattantam fel én is, hogy még elkapjam.

- Hé! Épp most mondtam, hogy ne menj, akkor meg minek csinálod ezt? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem értettem, hogy ezzel mit akar bizonyítani.

- Aha, persze. Lehet, hogy azt mondtad, de ismerlek már annyira, hogy észrevegyem, mikor nem mondod el a kéréseidet. Ez is úgy hangzott, hogy legszívesebben már rég odaküldtél volna, szóval bocsi, de nekem most épp ezt kell teljesítenem. – Ekkor már teljesen készen volt. Gyorsan adott egy puszit a meglepett arcomra, majd elsétált. Nem tudtam, de nem is akartam bele gondolni, hogy ebből mi lesz.

Mivel nem tudtam semmit sem tenni, még néztem, ahogy Rachelből egy kis pötty lesz, majd teljesen eltűnik. Utána bementem, leültem a kanapéra, majd bekapcsoltam a tévét. Úgy gondoltam, a helyzeten már úgy sem tud rontani, rá pedig nem valószínű, hogy megharagszik. De semmi kedvem nem volt ezekre gondolni, így teljes odaadással fókuszáltam, amint egyik játékos odapasszolja a másiknak a labdát, majd az gólt lő.

Kurt szemszög

Több mint fél órán át sétáltam, mikor úgy éreztem eléggé átfagytam ahhoz, hogy úgy döntsek, ideje bemenni valahova, legalább egy kis időre meghúzni magamat. Így, finom meleg levegővel hívogatva bementem abba a kis kávézóba, ahol sok időt töltünk Mercedesszel. Leültem az egyik üres asztalhoz, majd vártam, hogy jöjjön az egyik pincér. Körbenéztem. Általában többen szoktak ilyenkor lenni, de igaz, rossz az idő, nem valószínű, hogy jönni fognak. Mire odaért hozzám egy szőke, olyan huszonöt éves lány, a gondolataimba mélyedtem, ezért mikor hozzám szólt kissé összerezzentem.

- Jól van? – kérdezte aggódó hangon, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli mi van velem.

- Igen, persze, semmi gond – válaszoltam kedvesen, nem érdekelve, hogy mit szól ahhoz, amiket érzek.

- Akkor? Kér valamit? – kérdezte, egyik kezét csípőjére téve, másikban pedig lazán lógatta a tollat és a füzetét.

- Igen, egy barack teát kérnék.

- Mást nem? – kérdezte, de csak motyogva, mert nem bírta leírni ezt az egyszerű rendelést a hatalmas körmei miatt, így oda kellett koncentrálnia. Élvezet volt nézni, komolyan, nagyon vicces volt.

- Nem, köszönöm! – szóltam utána, mikor már rég elment volna. Visszanézett, majd fújt egyet.

Végre volt egy kis élvezet is a napomba. Viszont ez sem felejtette el azt velem, hogy muszáj lesz valamit Finnel kezdeni. Nem akarok vele rosszban lenni, de most eléggé nagy fájdalmat okozott, amit még mindig nem tudok teljesen felfogni. És mi a garancia arra, hogy nem fog megismétlődni az egész? Semmi. Nekem ez volt a gondom. Bármikor újra hagyhatja majd magát, és akkor mi lesz? Sok mindent átgondoltam, sok variációt, de nekem egyik sem volt annyira bíztató, hogy érdemes legyen újra adni neki a bizalmamból. De lehet, hogy csak én fogom fel ennyire drasztikusan az egészet? Talán más rögtön, röhögve megbocsátana…? De egyáltalán kit érdekel más?! Ez csakis az én döntésem, s semmi túlzás sincs abban, ha félek újra hinni benne, miután megvert, vagy megveretett, vagy teljesen mindegy!

Kezdtem felhúzni magamat, mikor az ajtóban megjelent Rachel. Meghúztam magamat, nem volt kedvem találkozni vele. Valószínűleg éppen úgy is Finn mellett akar állni, ami miatt valószínűleg éppen engem akar leszólni, hogy miért nem vagyok hajlandó megbocsátani neki. Végig az asztalt bámultam, és próbáltam minél kisebb lenni. Mikor hallottam a közeledő lépteit rájöttem, hogy nem csináltam elég jól. Még mindig lefelé néztem, mikor hallottam övének susogását, ahogy kiveszi a kabátjából. Nem érdekelt, de annál inkább feltűnt egy rés az asztal szélén. Azt követtem óvatosan. Körülbelül fél centiméter lehetett és a kis kerek asztalt végig járta. Az ugrott be, hogy vajon miért nem cserélik már le az ilyen régi vackokat? Ez egyáltalán nem nyeri el a vendégek tetszését. Amellett pedig elég kicsik is, mert, bár megpróbáltam egyáltalán nem odafigyelni, mégis láttam, ahogy Rachel, szinte az egész karjával az orrom előtt hadonászik. Zavart is, emellett túl közel is volt, így egy kis morgással együtt eltoltam az arcom elől.

- Végre, hajlandó vagy rám is figyelni – sóhajtotta.

- Gondolom, már mindent tudsz – Itt hagytam egy kis szünetet, hogy bólintani tudjon. – Remélem az igazságot mondta el. – Ahogy kimondtam döbbentem csak rá, hogy erre még nem is gondoltam.

- Ahogy elmondta nagyon nem lehetett más, kivétel ha azt akarta, hogy én szakítsak vele. Bár, ezt erősen kétlem – mosolygott el kissé, ez belém is jókedvet töltött.

- Szóval, biztosan nem halandzsázott? – kérdeztem, de ahogy ránéztem tudtam a választ.

- Ezer százalék – mondta és a fejét is megbiccentette, hogy hatásosabb legyen.

- Akkor? Miért jöttél? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, mivel eléggé nagy hülyeséget követett el, ezért nem csodálkozna egyikünk sem, hogyha többet látni sem akarnád őt. De azt hiszem, mind ketten tudjuk, hogy ez nem fog össze jönni, nem igaz? – gyorsan fejezte be, mert éppen akkor hozta ki a nagyon „modern” körmű pincérnő a teámat.

- Köszönöm – mondtam, majd miután elment, Rachelhez fordultam, aki még mindig a pincérnő útját követte. – Igazad van, folytasd!

- Na, akkor, miért ne bocsátanál meg? Hiszen, ha te sem tudnád azt tenni, amire készülsz, akkor mi választ el? Tudom, hogy ez nagyon kiakasztott, nem is tudom, hogy mit csinálnék én, de Finn nagyon akarja, bármit megtenne! – Ezeket már felém mondta, s mikor látta a kétkedő nézésemet, hozzátette. – Mindent megtenne érted, Kurt, csak azért, hogy kibékíthessen valahogy! Hát nem érted? Jelen pillanatban talán még nálam is fontosabbnak tart! Amit nem mondom, hogy nem esik kissé rosszul, de meg tudom érteni.

- Biztosan? Mondtad, hogy nem tudnál mit tenni, akkor gondold csak át ezt! Milyen döntést hoznál meg? Mi lenne az a pont, ahonnan már nem tudnál benne többé megbízni, vagy egyáltalán, bárkiben? – Tudtam, hogy nem érdemli meg azt, hogy így beszéljek vele, de nagyon érdekelt. Közben hangom akaratlanul is sötétté vált. Láttam, hogy meglepődik, sőt, még hátra is dőlt székén a döbbenettől.

- Nos…én… nem tudom – sütötte le a szemét. Sóhajtottam egyet, de erre nem figyelt fel. A teámra összpontosítottam, átgondoltam gyorsan mindent még egyszer, majd megszólaltam.

- Tudom, de nem baj. – Kavartam egyet a gőzölgő teán, ami miatt csak éreztem, hogy felkapja a fejét. – Viszont megadom neki a lehetőséget. Nem akarom kizárni az életemből, ezért – nyomtam meg a szót – bocsátok meg. Viszont, ha ezt is elbaltázza, nem érdekel többé.

- Köszönöm! – mondta hálásan. Felállt, és egy pillanat alatt, úgy, hogy észre sem vettem, már át is ölelt.

- De tényleg ez lesz az utolsó! – Végre ittam a megrendelt italomból is erre.

- Ennek nagyon örülök! Gyere, menjünk most, közöljük vele ezt a nagyszerű hírt! – Már a kabátját vette, így nem maradt sok választásom, főként, hogy közben még a szeme is csillogott, aminek szinte lehetetlen ellenállni.

Nehezen felálltam, magamra aggattam a kabátomat, de ezt is gyors tempóban, ugyanis barátnőm már húzott kifelé az üzletből. Érdekes mód hallottam valami ordibálást még a kávézóból, de ez minket már nem érintett, különben is befordultunk a sarkon, így nem értettem tisztán sem.

Tíz perc sem telt el, míg futólépésben visszarángatott Rachel. Ez kissé nevetséges, hiszen oda harminc percembe telt elmenni, így vissza tekintve pedig nagyon is úgy éreztem, hogy lassú voltam. Nagyon lassú. Végül már csak a bejárati kulcsot kellett megtalálnom, de kiderült, hogy nem volt rá szükség, ugyanis az ajtó nem volt bezárva. Azt hittük, mind a ketten, hogy Finn látott minket az ablakból, de mire beértünk már sehol nem volt. Miközben levettük a felesleges, meleg ruhákat, végig szólongattuk. Nem bújt elő, ami egy kicsit –engem legalábbis- aggasztani kezdett. Elindultam a konyha felé, de félúton megtántorodtam, ugyanis egy kés pengéjét láttam megcsillanni magam előtt.

Köszönöm, hogy elolvastad!