1. fejezet - Miért?

Nos, meglenne az első fejezet. Köszönöm Alice-nek, hogy elolvasta, hogy segített. KÖSZÖNÖM NEKI! Remélem nektek is tetszeni fog. Jó olvasást!

1. fejezet-

Miért?

Vajon apa jól van? Jól érzik magukat? Várjunk csak, hová is mentek? Persze, ahhoz a bizonyos rokonhoz. Távolihoz. Jó, hogy legalább tudom, még él valaki, akivel vérkapcsolatban állunk, bár szerintem csak kölcsön akarnak kérni tőlünk. Remélem nem fogja nagyon felhúzni magát miattuk apa, pláne, hogy autóval több mint egynapos az út. Szerencsére ott van Carol. Ó, neki annyira örülök. Végre van valaki apa mellett. Tudom, hogy eddig anya miatt nem akarta, de most végre… túl tudott lépni. Szerintem anya is örül neki. Most legalább, ha fel megy apában a méreg van aki segítsen neki lehiggadni. De a legfontosabb, hogy szereti. Mindennél jobban. Az is az előnyükre vált, hogy mind a ketten hasonló dolgokon estek át, így még jobban megértették egymást. Akárhányszor csak eszembe jut, elmosolyodom, ez alól a mostani eset sem volt kivétel. Jól éreztem magamat. Örültem, hogy boldogok. – Ezen járt az agyam, míg haza felé sétáltam. Az utca eléggé kihalt volt, de nem zavart, szerettem nézni a házak mögötti fákat, jó volt hallani, ahogy a szél elsuhan közöttük. Látni a napsugarakat átszelő kis bogarakat. Ez mindennél fontosabb volt számomra. A mini erdő között volt egy kis ösvény, azzal ki lehetett kerülni az összes épületet. Néha arra megyek, ha esik akkor még inkább. A lombok sűrűk, nagyon jól védenek, sár is alig keletkezik alattuk. Ezeken kívül, van egy nagyon fiatal fa, amit még valamikor kis koromban ültettünk el apával. Azóta ő már elfeledkezett róla, de én mindig megyek és megnézem. Csodás, pedig csak egy sima ámbrafa. Bármennyire is rossz a kedvem, ha meglátogatom elmúlik.

Ne! – Üvöltöttem gondolatban. Nem lehet igaz. Ezek rám várnak? Hogy kerültek ide? De hát… miért? Miért vannak itt a focisták? Hiszen ez már iskolán kívül van, akkor meg? Semmi közünk egymáshoz. De, lehet, hogy nem is engem várnak. Hát persze, hiszen ez itt Puck háza. Biztos hozzá mentek, valószínűleg egy buli miatt. Igen, ez az oka. De… azért inkább teszek egy kis kerülőt. – Gondoltam, és azzal a lendülettel megkerültem a házat. Nem bíztam a véletlenre, végig figyeltem őket, hátha meglátnak, és nem csak jól érezni akarják magukat… hanem hatalmasnak is. Már örülni kezdtem, mikor megláttam, hogy kijött a házból Puckerman. Nem tudom, mit gondoltam, de csak azt vettem észre, hogy az egyik nagydarab felém mutat, és mintha közben azt mondta volna, hogy „Ott van a kis buzi.” Ebből rögtön tudtam, hogy nekem végem! Felém közeledtek, én pedig futásnak eredtem. Mint akit puskából lőttek volna ki, de kiderült, hogy ez még így is kevés. Elkaptak, majd két oldalról ragadtak meg. Mintha lennék olyan erős, hogy elszaladjak, vagy vissza üssek.

- Akkor, mit választasz? Dobás, vagy verés? – kérdezte Karofsky. Hát, ez nagyon jó. Komolyan. Milyen rendesek, még választhatok is. Eszem megáll, úgy érzem magamat, mintha most mentem volna be a kacsalábon forgó palotába. – Legszívesebben ezt vágtam volna a képébe, miközben egy jól irányzott ütéssel felül kerekednék. De persze abból nem lett semmi. Csak magamat hoztam volna rosszabb helyzetbe. – Válaszolj!

- Most mégis mit vártok? Úgyis az lesz, amihez kedvetek van. De mondjuk nem értem, hogy miért kell újra, meg újra helybenhagynotok, amiért meleg vagyok. Semmi közötök hozzá, és egyébként is. Most, hogy vetemedtetek arra, hogy utcára jöjjetek? Nem féltek, hogy erre ját az apám? Vagy másvalaki? – suttogtam. Nem volt erőm ahhoz, hogy kellően visszaszóljak nekik.

- Hát, az vicces lenne nem igaz? – kérdezte Puck, míg jó ízűen röhögött. – Hiszen nincs is itthon. Elutazott, Finn mesélte. Amúgy meg, őt is simán leütnénk, ha arra kerülne a sor. Ezt mindannyian jól tudjuk, úgyhogy inkább megköszönhetnéd, hogy most tesszük, és nem akkor, amikor visszaért. Szóval, hadd halljam, hálálkodj. –Amint befejezte gonoszan elvigyorodott, majd felnevetett.

A többiek vele tették, ugyanezt. Az összes sátáni, félelmetes, de legfőképp elszánt volt… mindenre. Nem tudtam megszólalni, sőt, még érezni sem. Egyedül egy dolog volt bennem, méghozzá a félsz. Mi van, ha más jön ide? Ha erre járna Mercedes, vagy Tina? Mi van ha megpróbálnák leállítani őket. Képesek lennének megütni egy lányt? Vagy akár ha csak Samről, vagy Mikeról beszélek. Akkor velük mi lenne? Mit tennének ezek az eszement állatok? Ha pedig Finn jönne, vele mit… - Itt elakadtam. Egy másik gondolat szállt meg. Mi van, ha a mostoha bátyámat magukkal rántják a sötétbe? Maguk mellé állítják őt, akkor képes lenne megütni? Vagy csak hagyna? Ha más lenne a helyemben, akkor mi lenne a helyzet? Talán már rég elengedték, vagy el sem kapták volna. Hát igen, ez az én formám. Sikerült a legrosszabbakat kifognom.

De azt nem értettem, hogy Puck mit akar ezzel. Most neki semmit nem számít, hogy benne vagyunk mind ketten a Glee-ben? Hogy mennyit segítettünk egymásnak? Neki semmi sem jó? Ez rosszabbul esik, mintha kétszer annyian vernének meg.

- Szóval? Hallani akarom! – Követelte. Viszont nekem semmi kedvem nem volt hálálkodni. Semmi garancia arra, hogy tényleg nem tennék meg ugyanezt. Tényleg, honnan is…? Ja, igen. Finntől…

- Előtte még azt szeretném tudni, hogy csak neked mondta el, hogy elutaztak? Vagy mindenkinek a csapatból? – Reménykedtem, hogy csak jóhiszeműségből a barátjának. Hiszen tudja, hogy semmi jó nem sül ki, ha elmond bármit nekik. Ezt még régebben leszögeztem, és ő…

- Nem. Nekünk is elmondta egy edzés után. Panaszkodva, hogy most egyedül veled kell lennie, és, hogy ez mennyire igazságtalanság vele szemben. Nem érti, miért nem lehetett máskor, amikor mondjuk ő is utazik.

- Igen, meg azt is mondta, hogy reméli nem fogsz ráhajtani, mert az annyira gáz. Így is százszor ki kell jelentenie, hogy nem meleg. Ezt pedig mind miattad, mert folyton rányomultál, és már nem tudja mi a normális, és mi nem. Mi pedig nem tudunk erre mit mondani, olyan nyomorultul néz ki, miközben beszél – mondták, majd mind ketten rötyögni kezdtek. Undorítóak voltak, de az még rosszabbul esett, hogy Finn elárult. Legfőképp azért, mert most számomra idegenektől kellett ezt megtudjam. Már nem tudtam mit csinálni. Vártam, hogy hagyjanak békén, had mehessek haza.

- Értem. Akkor? Mi lesz? Hagytok elmenni, vagy csináltok is már valamit? – kérdeztem üresen.

- Először hallani akarom. –Nyújtogatta a nyakát Puck, mint aki közelebb akar jönni.

- Nem mondom ki, soha. Úgyhogy, mit tesztek?

- Jaj, valaki nagyon morcos, és nem tetszik ez nekem. Főleg, ahogy beszélni mersz, te kis senki – hangja fenyegetővé vált. Látta rajtam, hogy elszánt vagyok, és a verést megkezdte. Először a hasamba ütött, majd a fejemmel megcélozta a fát, ami mögöttünk volt. Fájt, de nem akartam kérlelni őket. Már megtanultam, hogy az hiába való. Amikor lecsúsztam a földre, a többiek felhördültek, és nekem támadtak. Az egyik a galléromnál fogva emelt meg, ahol meghallottam, hogy megreccsen az anyag. Nem törődtem vele, mert lassan minden elkezdett homályosodni, én pedig nem tudtam levegőt venni. A nyakamnál szorított… azt sem tudom, hogy ki. De eddig még nem mentek el. Mit tehettem? Vagy mi történhetett? Bár, ami igaz, szerintem csak rossz napjuk és kedvük volt, és ez bőven elég erre.

Mikor látta, hogy nem bírom már sokáig egyszerűen elengedett, én pedig újra a földön voltam, azzal a különbséggel, hogy köhögtem és ziháltam. Úgy éreztem, mintha még mindig el lenne vágva a légcsövem útja, de szerencsére már kaptam levegőt. Míg magammal foglalkoztam, nem vettem észre, hogy az egyikőjük megközelített, majd lábával egy szép ívet leírva a hasamba rúgott. Körülbelül öt centivel arrébb lettem ez által téve. A fekete pulóverem sáros lett, miközben a földön elszakadt. Nem volt túl kellemes utána még azt is átélni, amiket a többiektől kaptam. Már össze se tudtam számolni, hogy hányszor ütöttek meg az arcomon, hányszor éreztem nyilallást a felsőtestemen, amit mind ők okoztak, mire végre abba hagyták. Glee-s „társam” szólt, hogy ennyi elég lesz egy napra, máskorra is kell tartogatni az élvezetből. Már elindultak, mikor Puck még oda jött hozzám. A fülemhez hajolt és annyit mondott:

- Remélem legközelebb majd meg fogod köszönni, akkor nem kapsz ekkorákat… talán. Még meglátjuk ezek után – közölte sejtelmesen, gúnyosan.

Nem mertem felállni, ameddig hallottam őket. Mázlimra ellentétes irányba mentek, mint a mi házunk, így attól nem kellett tartsak, hogy még egyszer elkapnak. Vagy attól, hogy meglátnak sírni. Mert éppen azt tettem. Nem tudtam megemészteni, hogy Finnek, miért kellett ezt tennie velem. Mert akárhogyan is nézzük, most miatta történt mindez. Legalábbis én így éreztem. Szerencsére csak pár ház volt a miénkig, de addig is aggódtam, hogy valaki meglát koszosan, összeverve. Attól tartottam, hogy apát fogják emiatt megítélni, hogy ráaggatják, hogy a fia egy kis drogos, ezért kerül mindig bajba, és, hogy erről a szülő tehet. Ezt pedig nem akartam.

Aztán megláttam, hogy Finn már beállt az autóval a helyére. Ekkor a szomorúságot a gyűlölet vette át. Ha nem lenne lusta, vagy ha nem kellene folyton bent maradnia órákat edzés után, csak azért, hogy ő legyen a legkedveltebb, mert segít, akkor én is haza jöhettem volna autóval. De eleve, onnan kezdődik, hogy minek beszélt? Mi közük ezeknek a mi életünkhöz? Egyre jobban megteltem haraggal, és szinte neki rontottam az ajtónak. Kitéptem, majd becsaptam. Szinte hallottam, ahogy a fejét felrántja a zajra. Tudtam, hogy le fog jönni, de nem tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel neki dühösen.

- Finn!

- Mi van? Hol voltál? – kérdezte, bár még nem láttuk egymást. Semmi idegesség nem volt a hangjában, semmi érzelem, csak az értetlenség. Ez még jobban felhúzott. – Anyám, mi történt veled? – Tette hozzá, amint meglátott.

- Te történtél velem! – ordítottam az arcába.

- Mi? Beszélj úgy, hogy megértsem, kérlek, nem igazán vágom, hogy mit akarsz. – Arcáról lerítt, hogy semmi kedve ehhez. Már csak azt nem tudtam, hogy miért. Talán az a baja, hogy meleg vagyok, és más a felfogásom, amit egyáltalán nem akar megérteni, vagy mi?

- Az van, hogy amikor jöttem hazafelé elkapott a csapatod, majd megvertek az utcán. Most azért bátorkodtak ki, mert te elnyafogtad, hogy mennyire szerencsétlen vagy. Azért, amiért itt ragadtál velem. Amellett pedig félsz is, hogy mi van, ha megint rád nyomulok, meg eleve, már alapból nem érted, hogy mi a normális, és mi nem tőlem. Pedig ezt megbeszéltük. Megígérted, hogy soha nem fogsz olyan dolgokat elmondani nekik, amik velem kapcsolatosak, a szívedre kötöttem, és te bele mentél. A másik, hogy tudod, hogy már rég túl vagyok rajtad, akkor még mit lovagolsz mindig ezen? Semmi értelme sincs! De persze, ha neked túlságosan is rossz, hogy velem kell egy helyen lakj, akkor el lehet menni. Vagy tudod mit? Elmegyek én, ha kell, csak szólj! – vágtam az arcába. Soha nem voltam még olyan dühös, olyan érzékeny. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak állt bambán, némán, ami nagyon irritált. – Szóval? Van hangod, vagy velem nincs kedved beszélni?

- Én… Nem… Szóval… - nyögdécselte.

- Mondd már, mert még jobban felidegesítesz! – Szóltam rá határozottan.

- Nem akartam. Csak annyira új még nekem ez az egész, nem vagyok benne biztos, hogy ilyen nagy dolgokra készen álljak, tudod? Anyám megismerte Burtöt, ide cuccoltunk, veled lakok egy helyen. Nekem ez így egyszerre sok, nagyon is, túlzottan is. Hiába próbálom megkedveltetni magammal a helyzetet nem megy…

- És ez feljogosít arra, hogy a saját testvéredet eláruld? A megígért szavaidat romba döntsd? – Könnyeztem. Nem bírtam megállni, folyamatosan hullottak. Olyannyira, hogy az már fájt, de legyőztem, mert beszélnem kellett.

- Nem… de, haver, nem kellene ennyire felhúznod magad. – Vigasztalni próbált, de feleslegesen. A kezét is a vállamra akarta tenni, de én csak ellöktem. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá, legalábbis nem most.

- Ne közelíts! Úgyis azt hiszed, hogy rád akarok nyomulni, akkor mit adod alám a lovat? – kérdeztem, de már csak halkan. Szememmel próbáltam jelezni, hogy meséljen, és úgy tűnt, nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, mert megértette.

- Edzésen elég rossz voltam, ők pedig kérdezték, hogy mi a gond. Ekkor mondtam el, hogy egyedül maradtunk, és hogy ez milyen nagy változatosság, és még nem vagyok rá felkészülve. Ennyi volt. Tényleg nagyon sajnálom, nem akartam semmi rosszat.

- Azzal már elkéstél! – csattantam fel. – Mit gondolsz, nekem nem új a helyzet? Hogy ez engem egyáltalán nem változtatott meg?

- Sajnálom… - motyogta.

- Nem érdekel, ha neked a csapat többet jelent, mint a családod, akkor inkább tűnj el innen! – Míg kimondtam az ajtó felé mutattam. Nem szólt semmit, csak fogta a kabátját, majd eltűnt. Az ablakból követtem őt, és még hallottam, amikor az autójában felkiált egyet: „Francba!”